MyWay... MyFaith...

Köszönöm, jól vagyok, de tényleg…

“De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna.” Jób 2,10

A mai bejegyzésemmel kicsit visszatérek a startvonalhoz. Ám ez kizárólag csak erre az irományra vonatkozik. A blogom eredeti, elsődleges célja a barátaim (ahogy szoktam volt mondani: Nyuszi és üzletfelei) tájékoztatása volt az aktuális állapotomról, a másodlagos cél pedig kialakult helyzet kvázi terápiás célú feldolgozása. Ez utóbbihoz segít/ett hozzá, hogy szépen kiírtam magamból a felgyülemlett, feldolgozatlan problémákat, amelyek esetleg a betegség kialakulásához vezethettek.

Akkor vett más irányt a blog, miután a fenti célokat nagyjából kipipáltam. Nagyjából, hiszen teljesen feldolgozni lehetetlen. Van még jó néhány hiátus, amiből egyet a közelmúltban igyekeztem (volna) megszüntetni, de próbálkozásom nem jött be. Mint már többször is előfordult: házhoz mentem a sallerért  🙂 . Mindegy, “ugorgyunk”, ahogy azt a drága Pósalaki úr mondaná.

Most azért tértem vissza egy pillanatra az eredeti célhoz, mert sokan érdeklődnek a hogylétem felől, s így a válasz is egyszerűbb, és nem kell “papagájkommandóhoz” hasonlóan többször ismételgetnem ugyanazt. Amúgy, köszönöm a figyelmet.

Na, szóval jól vagyok, tényleg. Van feladatom, ami komoly mentális segítség ebben a helyzetben. Írom a blogot a számomra valamiért érdekes, különleges nőkről. Néha össze is akad a két típusú dolog, ami kifejezetten deja vu (azt sem tudom, hova kapjak) érzéseket kelt bennem.

A betegségemmel kapcsolatban is csak jókat “bírok” írni. Nem akarom “elkiabálni”, de a progresszívnek tartott parkinson(szerű) bajom pillanatnyilag stagnál. Napokban voltam a főorvos asszonynál, akivel jól elbeszélgettünk, és mindkettőnk megelégedésére megállapítottuk, hogy jól vagyok (mihez képest, persze).

Minden kontroll alkalmával felteszem ugyanazokat a kérdéseket a doktornőnek.

Látja e az arcomon a parkinsonos jeleket (lárvaarc)?  Válasz: nem.

Érzékeli e, hogy elkezdtem hülyülni? (a demencia elég tipikus ennél a kórnál) Válasz: nem. Sőt, dinamikusan, jó tempóban beszélek (lefordítva, hadarok, mint mindig), gyorsan gondolkodom, “vág az agyam, mint a beretva”, arcmimikám rendben.

Nem remeg a kezem. De jó! A balkezemen viszont a gyűrűsujjamat nem tudom kinyújtani (ez pedig nem parkinson tünet, puff neki!). Egyedül a menés okoz problémát, pontosabban az, hogy nem tudok hosszan segédeszköz nélkül menni (A segédeszköz a férjemet, illetve a kerekesszéket jelenti. Valamilyen rejtélyes okból uis. botot, mankót nem tudok használni). Ehhez hozzátartozik az is, hogy a jobboldali csípőmet is műteni kellene (protézis), de ezt most nem nagyon forszírozom, mert az az erősebb lábam, és ha azt kiiktatom, akkor még nehezebben közlekedem. A hosszabb utakra marad a kerekesszék, amit két lábbal (nem kézzel!) tudok hajtani. Erről már írtam, hogy milyen vicces módon csinálom, két lábbal lököm, leginkább hátra, és ezzel a módszerrel rohangálok a boltban. A gondot kizárólag az jelenti, hogy hátul nincs szemem 🙂 .

Változatlanul kérdezgetem a doktornőt arról is, hogy nem tartaná é indokoltnak, hogy kicsit beleturkáljanak az agyamba, hátha találnak benne valamit, de még ellenáll (a doktornő 🙁 ). Persze, ettől a lehetőségtől Csaszi is sikítófrászt szokott kapni, és örül a nemleges válasznak. A barátnőm biztatóan közölte velem már néhányszor, hogy az én betegségem csak akkor fog kiderülni, ha felboncolnak. Ezért gondoltam, hátha előbbre jutunk, ha most, még élek belenéznének a fejembe, de hiába.

Már egy alkalommal írtam, hogy az első tüneteknél, mikor egy korábbi neurológus elküldött CT-re, az eredményt értékelve azt mondta, hogy “maga műszeresen nem hülye”. Úgy tűnik, ez a diagnózis még most is tartja magát. Műszeresen továbbra is egészséges vagyok, csak amúgy nem 🙂 . Az óriási szerencsém – szerintem – , hogy humoromnál vagyok. Néha, mikor megállok, és eljátszom Lót feleségét a Muskátli utcában, ami azt jelenti, hogy megállok, és se előre, se hátra… csak állok, állok és röhögök. A férjem odajön, hogy segítsen, de addigra már úgy elgyengülök a röhögéstől, hogy segítséggel sem tudok megmozdulni. Ha látná valaki, azt hinné, hogy meghibbantunk (ami persze nincs kizárva), mert állunk egymással szemben és fuldoklunk a nevetéstől… Hát, így bírjuk elviselni…

Aztán arra is meg kellett kérnem az én drága férjemet, hogy a :gyorsan, siessünk, gyere már, igyekezz stb, szavakat velem kapcsolatban mostantól ne használja.

A napjaim nem unalmasak, néha ki sem látszom a teendőkből. És fel is kell kicsit tuningolni magam, mert tandemugrani akarok. Na, nem szeretnék tovább rugózni az ügyön, üzenem az összes barátomnak és ismerősömnek, hogy tök jól vagyok, de tényleg!

FOLYT. KÖV.!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Moravcsik Andrea says: (előzmény @cvitamin)

    Ismerem ezt a félelmet. De, fel a fejjel!

  2. Köszönöm. Az elsőnél bátrabb voltam:-) Most tartok tőle egy kicsit, de kitűnő orvosom van és ő biztat.

  3. Moravcsik Andrea says:

    Humor nélkül már depressziós lennék. És nem túlzok, sót, tényleg nagyon sokat nevetünk a férjemmel.
    Sok erőt kívánok a protkó műtéthez.
    Szép napot!

  4. cvitamin says:

    A humor, ahogyan írod, átsegít, könnyít a bajokon, de a családi háttér a legfontosabb! Hasonlóan éreztem az első térdprotézis műtétemnél és most, a második , hasonló műtét előtt is.
    Vidám, jobbító napokat kívánok!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!