“Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak.” John Lennon
Azért írok újra blogot, hogy tudassam a barátaimmal, hogy köszi, jól vagyok. Nem valami nagyképű hóbort miatt akarom tudatni bárkivel is, hogy, jól vagyok, kizárólag amiatt, mert eddig vacakul voltam. A barátaim aggódtak, én pedig így üzenek nekik, hogy köszi, jól vagyok. Na, nem teljesen jól, de a korábbinál sokkal jobban.
Hogy a talányt feloldjam…
Néhány évvel ezelőtt, egy szép nyári napon arra ébredtem, hogy nem tudok menni. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy miután kikecmeregtem az ágyból, majd felálltam, aztán nem tudtam elindulni. Először vicces volt, aztán már nem annyira. Olyan érzés volt, mintha a földhöz ragasztották volna a lábaim, mondjuk pillanatragasztóval. Azonban nem egy pillanatig tartott. Először röhögcséltem, majd rikkantottam egyet, hogy VALAKI, valaki, aki otthon van, jöjjön má’ be hozzám, és csináljon valamit. Mondjuk, hozzon oldószert, amivel sikerül elválasztani a talpam a talajtól. A folytatás már nem volt olyan vicces, bejött a férjem, megfogta a kezem, és lassan kivezetgetett a szobából. Az én korosztályom ismeri azokat a ronda járóbabákat, amiket ilyen módon kellett vezetgetni. Így jutottam el a fürdőszobába, az udvarra, az utcára, ki a lakásból, ki a világba.
És elkezdődött a kálváriám…úgy általában mindennel, mindenkivel. leginkább a mai egészségüggyel, természetgyógyászokkal. Kezelt engem “bódog bódogtalan”, változás semmi. A férjem volt a két lábam, mi viccesen úgy mondtuk, hogy mi tényleg egy testté lettünk. Egy olyan amorf testté, amelyiknek két feje, két törzse, négy keze és két lába van.
Aztán beszereztünk kerekesszéket, járókeretet, simát és gurulósat, hiszen nekem akkor is léteznem kellett, amikor az én járni tudó “két lábam” elment dolgozni.
Egy szösszenet a mai magyar egészségügyről:
Egy napon az én drága uram kerekesszékkel betolt a helyi neurológushoz, aki azonnal beutalt “sürgősséggel” egy budapesti kórház neurológiai osztályára. Mi délután 3 óra tájban érkeztünk “sürgősséggel” a kórházba, ahol kb. fél 11-kor megkezdték a kivizsgálásomat, persze sürgősen. 11 órára kiderült, hogy bent kell maradnom, és egy nagyon kedves doktor neki látott a neurológiai kivizsgálásomnak. Ami úgy kezdődött, hogy a férjem kerekesszékkel betolt a dok szobájába, aki a számítógépe előtt ült. Majd elolvasta a nálam lévő papírokat, és kérte, hogy álljak fel, és pördüljek meg a bal lábam körül. Elég hülyén néztem rá, aztán közöltem vele, hogy sajnos nem tudok. Őszintén sajnáltam a dolgot, ő is nagyon sajnálta, majd papírra vetette, hogy nem tudom a rám kirótt feladatot elvégezni. Én még gyorsan megjegyeztem, hogy ezt a mutatványt a másik lábam körül sem tudom elvégezni. Nagyon örült, hogy ezt lediktáltam neki, mert így teljes figyelmével a monitorra tudott koncentrálni.
A szobában a férjem és én egymás mellett ültünk, nekem háttal (!) az engem vizsgáló orvos, meredten nézve a monitort.
Aztán, ami ezután következett…, még jó, hogy vicces kedvemben voltam. Néhány dolgot még kérdezett az állapotommal kapcsolatban, majd “beguglizta” a tüneteket, és kijött egy betegség. Odasúgtam a férjemnek, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű, ezt én is megcsinálhattam volna. A jó doktor bácsi olvasta a tüneteket, időnként hátra nézett, talán, hogy még ott vagyok e. Pechje volt, ott voltam. Nézte, hogy remeg e a kezem, hát mit mondjak, éjfél tájban már remegett. De én kitoltam vele,mikor hátra pillantott én gyorsan leállítottam a remegést, amikor a gép felé fordult, hagytam szegény kezeimet tovább remegni. Aztán újra hátra nézett, az én kezeim újra nem remegtek, és ezt játszottuk addig, míg fél 1 tájban elküldött a kórterembe.
Ami ezután történt, arról majd holnap. Annyit elárulok, hogy még nem volt vége a napnak.
FOLYT. KÖV.
Kommentek