A tegnapi szösszenet folytatása:
Nagyjából hajnali 1 óra körül a nővér megmutatta a kórteremben az ágyamat, és közölte, hogy osonjak be, pakoljak gyorsan ki, és feküdjek le. A nekem szánt ágy, az ajtótól a harmadik volt. Azon morfondíroztam, hogy kerekesszékkel vajon hogyan tudnék osonni. Abszolválhatatlannak tűnt. És ekkor elszakadt nálam a cérna, és nem vagyok büszke arra, ami ezután történt.
Megkérdeztem a nővért, hogy nincs e fizetős szobájuk. Jobb lenne, ha lenne, mert osonni nem tudok, a csörtetésemmel, pedig felébresztem a szobatársaimat, akik között két agydaganatos beteg is volt. Volt, de mint a nővér felhomályosított, oda nem mehetek, mert a doktor úr nem engedi. Azért nem, mert nem tudok egyedül közlekedni, nehogy elessek, ha felkelek. Nehezen értettem meg, hogy két stroke-s, és további két agytumoros beteg hogy lenne a segítségemre.
Mindegy. Nem mentem be a kijelölt kórterembe, vártam. Vártam, hogy megkapjam a fizetős szobát. A kórház folyosóján ültem egy kerekesszékben, szegény férjem mellettem görnyedt egy kemény műanyag széken, és könyörgő tekintettel nézett rám, hogy hajnali “nemtudomhányórakor” ne szórakozzak, és osonjak be az ágyamba. Történjen már valami, fejeződjön be a nap. De én nem mentem sehová. Aztán megjelent a nővér és rám ripakodott, hogy menjek be a kórterembe, és feküdjek le. Sajnáltam őt is, de kitartottam: vagy a fizetős szoba vagy elmegyek haza. Az álláspontok megmerevedtek, az orvos nem engedélyezte a fizetős szobát, én meg ültem a folyosón. Nem tudom, meddig bírtam volna, de az orvos beadta a kulcsot, szó szerint. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak megjelent a nővér a szobakulccsal. Kinyitotta a kétágyas szobát, és a legnagyobb megrökönyödésére, közöltem vele, hogy ma éjjel a férjem is itt alszik. Csak legyintett, és elment. Egyszerűen már nem engedhettem a férjemet ekkora tortúra után kocsiba ülni. Ha már fizetünk…:)
Kora reggel a férjem elvonult, de előbb nagyon szépen megkért, hogy lehetőleg ne rakassam ki magam a kórházból, mielőtt kiderülne a betegségem. Nem volt előzmény nélküli a kérése. Néhány évvel korábban ugyanis a csipőprotézis műtétem után gyorsan megváltak tőlem, és jelezték, hogy nem baj, ha nem látnak többé. Egy másik esetben pedig mindössze egy röpke órát tartózkodtam a kórházban, majd saját felelősségemre haza vonultam.
Másnap reggel, már mindenki, nővér, orvos, takarítónő tudta, hogy egy hisztérika fekszik a fizetős szobában. Néhányan be is jöttek, meglátogattak, megnézegettek…
Majd elkezdődött a kivizsgálás, illetve én azt gondoltam, hogy elkezdődik. Bejött a szobába egy kedves, halkszavú doktornő. Kérdezgetett, én válaszoltam, ő pedig megállapította, hogy Parkinson kórom van. Minden tünet stimmel, kapok gyógyszert, ne aggódjak, nem halálos betegség, jól lehet vele élni, akár még száz évig is. Szerényen megkérdeztem, hogy esetleg CT vagy MRI a koponyámról, ami esetleg mindezt alátámasztja, erre azt mondta, hogy a tünetek egyértelműek, és majd néhány hét múlva készítenek MRI-t, de egyáltalán nem sürgős. Még néhány napot bent töltöttem, majd meguntam, és a saját felelősségemre távoztam. Szegény Csaszi (a férjem) meg sem lepődött, mikor közöltem vele, hogy haza cuccolunk. A doknő jelezte, hogy nem lehet, meg még a zárójelentés sincs meg. Kértem, hogy hívja oda a betegjogi képviselőt, alátámasztandó, hogy lehet, a zárójelentést pedig küldje ki postán.
Néhány hét múlva megtörtént az MRI vizsgálat, ami érdekes eredményt hozott.
FOLYT.KÖV
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: