Tudom, hogy nem ezt ígértem, de ha blogírásra adtam a fejem, erről is írnom kell.
Család: Sajnos, a szüleimet nem oly rég elvesztettem, számomra a család a fiamat és a férjemet jelenti. Csaszi kicsit jobban áll, mert él az édesanyja, és az első házasságából van egy leánykája, aki már maga is családos, rendes férjjel és egy tündéri kislánnyal. Papus így hát már jó nagyapó is. Domi fiam, aki teológus hallgató, szokta mondani, hogy a ref. lelkészeknek sok gyereke szokott lenni, mintegy projektálva számomra is a pozitív jövőt.
A férjemet már ismeritek, jó fej, ő az én két lábam (talán volt), nélküle létezni sem tudnék. Egy éve megműtötték az egyik lábát, így már csak egy lábunk maradt kettőnknek, mit mondjak, bepánikoltam.
A fiam, a másik nagy drukkerem, hihetetlenül jól kezeli a történteket. Nemcsak fizikailag és lelkileg nagy támaszom, még kiválóan tanul is. Ez utóbbi azért is fontos, mert relatív magas tanulmányi ösztöndíjat kap, ami az “egykeresős, járadékos” időkben nem mindegy. A másik lényeges dolog, hogy a fiam a legfontosabb intellektuális partnerem lett ebben az időszakban, a csoda az, hogy ez nem alá-, fölérendeltségi viszony, hanem teljesen egyenrangú. Nálunk a papa inkább műszaki érdeklődésű, én inkább Domival vagyok azonos hullámhosszon. És ez az egyik sarokköve ennek a parkinsonos őrületnek. Ennek a szörnyetegnek az egyik komoly hozadéka a demencia, a szép lassú, alattomos elhülyülés. Ha valamiért bőgtem a betegségem alatt igazán, az ez. Féltem attól, hogy elvesztem ezt a kincset, amit ez a kapcsolat jelent. Ahány neurológussal beszéltem (sokan voltak), mindegyiktől megkérdeztem, hogy mikorra várható az elhülyülésem. Mindegyik megnyugtatott, hogy ez nálam nem következik be, vagy ha igen, az nem ettől lesz. A próféta szóljon belőlük.
A másik sarokkő az önállóságom teljes elvesztése. Az első időszakban majd egy délelőttömbe került a WC, fürdőszoba, konyha, nappali bejárása. Ma már félóra mindez. Nem tökéletes, de haladok.
Sokan kérdeztétek, hogy mi válthatta ki a betegségem…
Erről annyit,hogy nagyban hozzájárult a komfortzónámból történő kipenderítésem. 2010-ben, mikor a munkatársaimmal együtt elküldtek az állásomból, nekem némi segítséggel sikerült egy áthelyezéssel megúsznom, ami egzisztenciális problémát nem jelentett, de valójában megzakkantam. A barátnőm úgy fogalmazott, hogy elvették a babaruhám, szerintem pedig egy darabot belőlem.
2010. és 2015 márciusáig dolgoztam, azaz vegetáltam néhány helyen, de egyik sem érdekelt. Az utolsó időszakban minden reggel úgy léptem ki a kapun, hogy elmondtam: Nem akarok debreceni diák lenni! (lsd. Nyilas Misi effektus). Eközben az egészségem is rohamosan romlott, ezért 2015 márciusa óta nem dolgozom, járadékos vagyok. Felülvizsgálat 2018.
Azóta mindent elolvastam, megnéztem, amire korábban nem volt időm.
Mostanában nem csinálok semmit, illetve próbálom kitalálni, hogy mihez fogjak. Igazi, klasszikus értelemben vett távmunka nem létezik Magyarországon, jelen állapotomban pedig más lehetőségem nincs. Ez nem elsősorban anyagi kérdés, bár mit szerénykedek az is, sokkal nagyobb gond, hogy nincs rendszeres elfoglaltságom. Azon dolgozom, hogy ezt valahogy megoldjam. Ötleteket szívesen fogadok.
FOLYT.KÖV. (holnap visszatérek a sokkal viccesebb eü. témához).
Kommentek