A következő vizsgálat, valamint a konfliktus

A neuropszichiáterrel való találkozóm volt a következő esemény. Egy nagyon helyes fiatalember várt a vizsgálóban, ahová engem a betegápoló betolt.  A kedves pszichiáter a leleteim olvasását követően hozzám fordult, és megkérdezte: szorong, ha fel kell állnia a kerekesszékből, és el kell indulnia?

Azt hittem, hogy rosszul hallok, és hülyén néztem ki a fejemből. Majd azt válaszoltam: igen. Következő kérdés: reménytelennek érzi az életét? Válasz: néha igen, többnyire nem.

Próbáltam elmagyarázni a doktor úrnak, hogy talán nem ilyen egyszerű a helyzet, és ahhoz, hogy eljussunk a probléma gyökeréig, nem eldöntendő kérdéseket kéne feltennie. Úgy tűnt megfogadta a tanácsaimat, és beszélgetni kezdtünk. Végül leírta a terápiát: javasolja a szorongást okozó kognitív sémák feltárását. Na puff!!! Ezzel aztán sokra megyek. Szerencsére javasolt egy intézményt is, ahol mindezt kivitelezik. (majd!)

A KONFLIKTUS. A férjemnek megígértem, hogy ezúttal jó leszek, ezt sokáig sikerült is betartanom. Egészen addig, míg meg nem ismerkedtem az intézmény nagytekintélyű gyógytornászával. A hölgy tízperces beszélgetést követően eldöntötte, hogy nincs megrövidülve az achillesem (Pedig de! erről majd később írok), és le tudom tenni a sarkam a talajra, és egyébként is tudok járni. Ekkor odahívta a gyógytornász társát. Ketten kivonszoltak a folyosó közepére, ott ordítani kezdett: bal sarok! lép! lép! ÁÁÁ!!! (ezt csak gondoltam). Mind ehhez föl-alá rohangáltunk a folyosó közepén. Jó kis burleszk jelenet lehetett. Ez egészen addig ment is, ameddig meg nem hallottam, hogy odasúgja a másik gyógytornásznak, hogy engedjenek el. Ekkor én bepánikoltam, és jól megmarkoltam a karjukat, így hiába engedtek el. Ezt követően lefejtették a kezemet a karjukról, és otthagytak a folyosó közepén. És én álltam-álltam, mint Lót felesége sóbálvány korában. Szó szerint, mert tényleg meg sem tudtam mozdulni. Ott álltam, és nézegettem kifelé a fejemből, azon morfondírozva, hogy hogy tudnék eljutni a folyosó széléig. Esetleg teleportálás… 🙂 A nővérek és a folyosón lévő betegek szánalommal és megrökönyödve néztek, segíteni senki sem mert.

Akkor megismétlődött a “ki bírja tovább?” játék: én álltam a folyosó közepén, a gyógytornásznő pedig messziről nézte. Na, ki unja meg előbb. (magamban imádkoztam, hogy ő legyen az). Kínossá kezdett válni a helyzet, nem csak nekem. Végül a gyógytornásznő odajött hozzám, és mondta, hogy menjek be a szobába, de úgy, hogy ne érjek hozzá semmihez, mert ha megkapaszkodom valamiben, visszavisz oda, ahonnan jöttem (nem olyan messzire, csak a folyosó közepére 🙂 ). Odajött mellém, én pedig  – valószínűleg megéreztem a biztonságot -, elindultam be a szobába, de sajnos menet közben megkapaszkodtam az ajtóban. Pechem volt. Rám ordított, visszavitt, és újra kellett csinálnom. Ezúttal sikerült bejutnom a szobába. Ekkor hátat fordult, és otthagyott. Másnap reggel jött vigyorogva, hogy megyünk “sétálni”, én pedig azt mondtam, hogy nem. Felpattant, berohant a főorvos asszony szobájába közölte, hogy megtagadtam a tornát. Vizitkor a doktornő számon is kérte rajtam, de én továbbra is kitartottam az álláspontom mellett: ezzel a nővel soha, nem-nem soha! A látvány annyira megijeszthette a betegtársaimat, hogy másnap többen visszautasították a gyógytornát.

A kórházból történő távozásomkor a doktornő újra felrótta nekem, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a segítséget nyújtó kezet, amire én azt válaszoltam, hogy azt még csak-csak elfogadtam volna, de a megaláztatást  nem.

FOLYT. KÖV.