Újratervezés

“…Jaj istenem a világ  kinek Szoros kinek kulcsszó  jaj de Szoros a világ  csontig hatol velőt vág Hogy kitágul a világ  ha Egyszer Jobb időt lat. Dolgos állat az ember,  Így bírja ki MAGAT,  Lesz Még célszerű az  aZ agyontervezett világ,  mindennek Oka s célja  s Valami haszna van,  a jövő alaprajza  az arc ráncaiban…” (Szilágyi Domokos: Bartók  Amerikában)

Más témát ígértem mára, de a helyzet úgy hozta, hogy újra kellett terveznem a dolgot. Nem véletlenül adtam a mai írásomnak is ezt a címet. Újratervezés. 

Jó, ha ezt a fogalmat megjegyezzük, mert bárkinek, bármikor szüksége lehet rá. A “feladom”, a “nem csinálom tovább”, az “én egy lúzer vagyok” helyett javaslom az újratervezés szót. Van egy, az állaltvilágban használatos fogalom, a mimikri,  amely az állatoknak a környezethez való alkalmazkodását jelenti. Nem túl távoli az asszociáció, amikor ezt a fogalmat velünk kapcsolatban említem, hiszen nekünk is, ahogy az állapotunk változik, újra és  újra alkalmazkodnunk kell a környezetünkhöz. 

Az oka, hogy mindezt leírtam, a sok megjegyzés, kérdés, amivel sorstársaim a blog kapcsán megkeresnek.

Az egyik típusú megkeresés elsősorban olyan közeli- és távoli ismerőseim részéről érkezik, akik szintén valamilyen krónikus betegségben szenvednek, csak ahogy korábban én sem, a szűkebb családtagjaikon kívül mással nem osztják meg a terheiket. Ezek a beszélgetések úgy kezdődnek, hogy “képzeld én is…”,”képzeld, nekem is…”. Örülök, hogy megkeresnek, és csak azt tudom nekik is javasolni, hogy beszéljenek vagy írjanak a betegségükről, adják ki magukból. Higgyék el, megkönnyebbülnek. Én nagyon szerettem/szeretem Polcz Alaine-t, sok könyvét olvastam. Többek között az “Álomnaplóját” is. Nekem is javasolták, hogy terápiás célból írjam le az álmaimat, ezt én sajnos nem tudtam megtenni, mert vagy nem álmodok semmit, vagy egy komplett James Bond film játszódik le a fejemben. Azt pedig leírni nem semmi feladat lenne. Lehet, hogy lesz sorstársam, akinek ez a módszer beválik.

A megkeresések másik fele a “hogy csinálod, hogy nem pusztulsz bele?” típusú kérdéssel kezdődik. És itt ismét Polcz Alaine jut eszembe, hisz mikor az egészségünk egy részét veszítjük el, kicsit bele is halunk,  tehát természetes folyamat, hogy kvázi meggyászoljuk magunkat. Csak arra figyeljünk, hogy ne feledkezzünk bele az önsajnálatba, abból főzzünk, ami van. Tűzzünk ki új célokat, a realitások figyelembevételével, tervezzük újra az életünket.

Nekem először olyan céljaim voltak, hogy szeretnék a nappaliból egyedül eljutni a konyhába, aztán például az is, hogy megtanuljak spanyolul, a saját gyönyörűségemre.  Szeretnék többet foglalkozni vallástörténettel, emellett jó lenne a lehetőségeken belül némi önállóságot szerezni. Fontos, hogy a céljaink egyfelől a fizikai, másfelől  a mentális jobb létünk elősegítését szolgálják. Egyformán fontos mindkettő.

Néhány szó erejéig folytatom a saját sztorimat.

Miközben azon agyaltam, hogy hol tudnának engem kicsit feltuningolni, eszembe jutott, hogy 2010-ben, a csípőprotézis műtétem után a Veresegyházán lévő Misszió munkatársai állítottak talpra. Ez olyan jól sikerült nekik, hogy a műtét után nyolc héttel már munkába mentem. Szentendre-Budapest, V. kerület útvonalon, HÉV, METRÓ, mozgólépcső igénybevételével. A mostani helyzetem más, illúzióim nem voltak, nem az volt a cél, hogy lefussam a maratoni távot, pusztán annyi, hogy a “közös két lábunk” bátran elmehessen dolgozni, én pedig a legszükségesebb feladataimat el tudjam látni. No, nem háromfogásos ünnepi ebéd elkészítésére gondoltam.

Holnap kicsit viccesebb leszek, ígérem.

FOLYT. KÖV.