A Misszióban

“Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.” (Ady Endre: AZ ÚR ÉRKEZÉSE)

Korábbi bejegyzéseimben soha nem említettem a kórházak nevét, ahol a leírtak történtek, sőt még a sanda utalásokat is  elkerültem, nehogy felismerhetőek legyenek. Most azonban nem kell senkire és semmire tekintettel lennem, hisz ebben az intézményben csupa jó történt velem. Korábban már jártam ott, tehát én tudtam, hogy mire számíthatok, hogy a Misszió munkatársai tudták e kit kaptak velem? Nyilván nem.

Bennem mindenképpen az munkált, hogy bizonyítanom  kell a főorvos asszonynak (korábbi kórház), hogy nem a gyógytornát, hanem a gyógytornászt tagadtam meg. Tehát az  attitűdömmel nem volt baj, de mint tudjuk, a puding próbája az evés.

Egy nagyon helyes nénivel kerültem egy szobába, aki keveset beszélt, de ha megszólalt, akkor kimondta a frankót. Sokat kacarásztam azon, amiket mondott, illetve végig nevettem az egész ottlétemet.

Arról, hogy milyen állapotban kerültem oda?

Menni nem tudtam, a bal lábamon az achilles megrövidült, a sok lábujjhegyes pipiskedős járás (?) miatt, ebből kifolyólag a lábam (pontosabban a sarkam) nem ért le a földig. Ez még megfejelve azzal, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjamat nem tudtam kinyújtani (itt is megrövidült az izom). Tehát az én esetemben a “nesze sánta, itt a púp is” mondás majd’ szó szerint értendő volt. Nem voltam egyszerű eset. A konduktorok, gyógytornászok nekiláttak, hogy meghosszabbítsák a megrövidült izmaimat, és ehhez minden kínzóeszköz rendelkezésükre állt.

Reggel egy tizenöt perces terápiás bicóval kezdődött a nap. A betegek valami oknál fogva igyekeztek ezt a penzumot minél előbb letudni, ezért kora reggel sorban állás/ülés volt a kerékpár mellett. 

A bicó után az állás következett. Nekem. Most is hallom: Andi jön állni? Mit tehettem volna? Azért mentem, hogy álljak. Ez egy olyan beszorítós, leszorítós alkalmatosságban történt, amit szinte le sem tudok írni olyan módon, hogy kellően plasztikus legyen. A lényeg, hogy úgy álltam benne, beszorítva, hogy a térdem kiegyenesedett, és ezáltal a sarkam leért a földig. A középkorban lazán kínzóeszközként használhatták volna. Először csak álltam, fondorlatosan hozzászoktattak ehhez a természetellenes helyzethez, majd jött Juli, hogy “Andrea, akkor most tornázzunk!” Álltam ebben a szoros cuccban, a vállam, a karjaim, a nyakam és a fejem volt szabadon, na ezek tornáztatását instruálta Juli.

A kezem és a lábam izomrövidülését kéz- és lábrögzítőkkel (ortrézis) próbálták nyújtani. Amikor Bea a kezemre tette fel a cuccost, és ehhez ki kellett egyenesítenie a gyűrűsujjamat, én akkorát ordítottam,  hogy szegény megijedt, és szívből sajnálta, hogy ekkora fájdalmat okozott. Mondtam neki, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ne aggódjon, holnap is ordítani fogok.

Képzeljétek el, amint a kerekesszékben ültem, bal kezemen és bal lábamon egy-egy ortrézissel….Nekem a Gyalog galopp c. filmből az a jelenet jutott eszembe, amikor a kezét, lábát vesztett lovag, mikor már csak a törzsén egyensúlyoz, ezt mondja a legyőzőjének: Na jó, egyezzünk ki egy döntetlenben!

És én mindezt, és sok más egyebet is vidáman végig csináltam. Örültem, hogy ott lehetek, hogy állhatok abban a nyújtóeszközben. Csak super latívusok-ban tudok beszélni/írni az intézmény összes munkatársáról.   Holnap folytatom az ottani sztorikkal.

FOLY. KÖV.