A piercingem elveszett… (Misszió 3.)

Az élet mindig furcsább dolgokat produkál a képzeletnél. (A Sherlock és Watson c. filmből) 

A barátnőm szokta mondani rólam, hogyha nem lennél, ki kéne találni, de ekkora képzelőerő nincs. Valószínűleg igaza van.

Mert, ki az a kerekesszékes középkorú nő, aki épp azért vesz részt egy rehabilitációs programon, hogy az életét a minimál programról egy kicsit feljebb tornássza (szó szerint is), és a legnagyobb gondja az orrpiercingje legyen? Persze, hogy én. Már az furcsa volt, hogy 50. szülinapomra piercinget tetettem az orromba. A férjem és a fiam meg sem lepődött az ötletemen. A barátnőm pedig megjegyezte:”Te egy itt felejtett hippi vagy!” Mint a dzsungelben bujkáló katona, húsz évvel a háború után. Valószínűleg nekem sem szólt senki, hogy a hippi korszak véget ért.

És még nem tudjátok, mit fogok a vállamra varratni?

A Misszióban történt, hogy egyik este, fürdés után, törölközés közben kirepült az orromból a piercing. A nekem segítő ápolóval keresni kezdtük, később beszállt az éjszakás nővér is. Egy darabig kerestük, aztán a nővérke és az ápoló tovább végezték a feladatukat, én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs gond, nem baj, ha elveszett, nem ért sokat. Pedig, de! 18 karátos aranyból készült testékszer volt, Csaszitól (férjem) kaptam a 20. házassági évfordulónkra. Emiatt nem a karátértéke miatt volt értékes számomra. Másnapra megbékéltem a dologgal, úgy gondoltam, hogy már rég nincs is a szobában, hiszen bárkinek belefúródhatott a cipőtalpába és kivihette magával. Azért megemlítettem a takarítónőnek, ha esetleg megtalálná…és elvonultam tornázni. És Ibolya, a takarítónő varázsolt, megtalálta az én irinyó-pirinyó piercingemet. Hát igen, ott még a takarítónők is szuperek.

Más. Volt egy parkinsonos beteg is a rehabon. Sokat beszélgettünk, amíg ott volt, együtt is tornáztunk. Figyeltem a beszédét, az arcmimikáját, a hangulatát. A tornán alkalmam volt látni a mozgását és a járását. Deprimált volt, halkan, rossz artikulációval beszélt, nem volt mimikája sem. A járása pedig gyors és apró léptű. Úgy ment mint a gésák, csak fatalpú cipő nélkül. Én csocsoszán-járásnak hívtam. Teljesen más volt, mint én, egy fél tünetünk sem egyezett. Csak a járásra visszatérve…,ő tipegett, én főszabályként nem tudtam menni, de ha elindultam, akkor normálisan,viszonylag nagy lépésekkel mentem.

Mintegy két hete kontrollon voltam a kezelőorvosomnál. Míg a folyosón várakoztunk, a főorvos asszony többször elment mellettünk, és még a köszönésemet is alig fogadta. Nem értettem a dolgot. Akkor vált világossá, hogy ezt mi okozta, mikor rám került a sor. Mikor beléptem, hangsúlyozom, beléptem, és nem betoltak a szobájába, rám nézett, elmosolyodott, és ezt kérdezte: Mi történt magával? Szóval, nem ismert meg. Amikor nála feküdtem, barna, félhosszú, kissé rendetlen volt a hajam. Most rövid, szőke, rendezett. Korábban toltak, most mentem…(a kerekesszéket a folyosón hagytam 🙂 ). Megvizsgált, majd megkérdezte, hogy hol raktak így össze. És én meséltem neki is a Misszióról. A neten megmutattam a mopedemet, ami annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, vesz egyet magának is. Úgy váltunk el, hogy csak így tovább, találkozunk félév múlva.

Természetesen nem gyógyultam meg (mert ebből állítólag nem is lehet), de sokat küzdök, próbálkozom, és minden apró eredménynek együtt örülünk a Fiúkkal.

A minap azt mondta a fiam: anyu, én olyan büszke vagyok rád. Kell ennél több?
FOLYT. KÖV.!