Mottó:
Nehezen veselkedtem neki ennek a témának. Nem egyszerű tárgyilagosan, közhelymentesen a hitről írni. Gyakran hallunk/olvasunk arról, hogy a betegség megváltoztatja az embert, átértékeli az életét, egy ilyen helyzetben a legádázabb ateista is megenyhül, stb. A napokban láttam egy interjút Békesi Lászlóval, aki a betegségéről beszélt, valamint a hitéről, ami segít elviselni a helyzetét. Mit mondjak, Békesit nem ismerem személyesen, de a neve hallatán biztos, hogy nem a hitre asszociálok.
A betegség és hit kontextusában a hit sokfélét jelent, pl. hit a gyógyulásban, hit a különböző gyógyítási módokban, hit az orvosokban, és hit az Univerzumban, hit Istenben…
Én az utóbbiról írok. Istenről, akit hívhatunk Mindenhatónak, Krisnának, Örokkévalónak, kinek-kinek hite szerint…
Amikor találkoztam a betegség nevű szörnyeteggel, akkor az első reakcióm az volt, hogy ez nem igaz, ez velem nem történhet meg, mással igen, de velem aztán nem. Miután túljutottam ezen, akkor az következett, hogy Isten nincs, vagy ha van is, akkor nem törődik velem, hiába imádkoztam Hozzá gyerekkorom óta. Barátaim, hitük szerint próbálták helyére tenni bennem a dolgot. Fogjam fel áldásként, figyelmeztetésként, tanításként, karmikus visszahatásként…, basszus, könnyű mondani…., szerintem büntetés ez, a javából. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy lételemem a jövés menés. Miféle áldás ez? Vagy tanítás? Talán az, hogy ideje van a megállásnak? Bármi is, akkor megtanultam, és “ugorgyunk”, ahogy Pósalaki úr mondta.
Amíg nem volt semmi bajom, úgy gondoltam: “Legyen meg a Te akaratod…!”, amint gondjaim lettek, nekiláttam, ahogy zsidó barátaim mondanák, a hohmecolásnak. “Egyezzünk meg, Istenem, Uram…!”. Sajnos ez a módszer nem vált be, egy bartell üzlettel nem jutottam sehová, pontosabban dehogynem, felszámoltam a kapcsolatomat Istennel.
A legproblémásabb ebben a helyzetben a fiammal való kapcsolatom volt. Domi, aki teológus hallgató, természetesen a megoldást Istentől várja/várta. Nehéz ügy volt ez, hogy mondjam meg neki, hogy az én hitem épp megrendülőben van, meg aztán, valahogy most nem is vagyok az Úrral beszélőviszonyban. Úgy próbáltam megoldani a dolgot, hogy vele nem beszéltünk hitbéli kérdésekről. Nem tudom, hogy mennyire sejtette, hogy mi zajlik bennem, de jó taktikát választott.
Mellesleg rájöttem arra, hogy benne is genetikailag kódolt a makacsság. Csaszival, ha a gyerekben olyan tulajdonságot fedeztünk fel, ami egyértelműen az egyikünkhöz társítható, akkor azt mondtuk, hogy “AZ ÉN FIAM!”. A makacsságot tekintve Domi “AZ ÉN FIAM!”.
Szóval, a gyerekem, amikor ideje volt, akár napközben is, bejött hozzám a kórházba, elővette az okostelefonját és felolvasta az aznapra nekem szánt Igét, majd elmagyarázta, hogy abban milyen üzenetet véljek felfedezni. Én persze mindig meghallgattam, és örültem, hogy törődik velem. Ezeknek a rögtönzött Igehirdetéseknek a szomszéd szobában lévő betegtársaim is nagyon örültek, alig várták, hogy jöjjön az én kis papom. Aztán, hogy hogy nem, a Misszióban is találkoztam valakivel, aki sokat segített nekem a hitbéli ügyeim elrendezésemben. És a teljes képhez tartozik az is, hogy az elsős tanító nénim minden hétfőn küldött a Bibliából egy Igeszakaszt, valamint krisnás barátaim sem hagytak magamra, ők a Bhagavad Gítával erősítettek. Bombáztak rendesen, ami mondhatni felért egy szőnyegbombázással.
Nálam az a közhely, hogy az idő begyógyítja a sebeket, nem működött. Az idő arra volt jó, hogyha nehezen is, de hatott a “varázs”, el kezdtem feldolgozni a velem történteket, és újra gondolni az Istennel való kapcsolatomat . Ez folyik most. Nem egyszerű.
FOLYT.KÖV.!
🙂
Nem egyszerű…