NEM ELÉG hinni. Ne bámulj kábán az örvénybe! Lehúz. Tekints fel! Figyelj benső egedbe! Csupa fontos jel. Utat mutat a végtelenbe. (Szepes Mária)
Elengedés: Életünk során sok mindenkit, és sok mindent kénytelenek vagyunk elengedni. Nagyjából a felnőttkor peremén az első szerelmek elengedésével kezdődik, majd sok év múlva folytatódik a sor, azzal amikor a szeretteinket kell engednünk. Néhány éve a szüleim vesztettem el. Most a gyermekem elengedése zajlik. Míg az előző szinte feldolgozhatatlan “élmény”, addig a másik kifejezetten örömteli esemény. Nemcsak azért, mert ez egy pozitív elengedést jelent, hanem azért is, mert erre évek óta edzem magam. Anyukám mondta, hogy tapasztalatai szerint a fiús anyukák nehezen engedik el a fiacskáikat a szoknyájuk mellől, ezzel megnehezítve a gyereknek a szülőkről történő leválását. Ezt elkerülendő, dresszíroztam magam. Domi jelenleg kollégista, és annyira szabad, amennyire ezt igényli. Szeretjük, ha itthon van hétvégén, de nincs gond akkor sem, ha programot csinál. Mindannyian nagyon megbecsüljük az együtt töltött időt, sokat beszélgetünk, közös programot csinálunk, szóval úgy történik minden, ahogy kell.
A jelek… Ha az élethelyzetünk megváltozik, és új irányt vesz, bezárul valahol egy ajtó. A jó hír, hogy ezzel egyidejűleg egy másik ajtó kinyílik. Ritkán sikerül mindkét ajtót nyitva tartani, ezért figyelni kell a jelekre.
A felnőttéletem első igazi nagy változását az 1988-as erdélyi tüntetés indította el. Emlékszem, szegény anyámék, hogy paráztak, mikor bejelentettem, hogy részt veszek a rendezvényen. Aztán eljártam a Jurta Színházba, majd egyre jobban érdekelni kezdett a politika.
Ezután következett a második nagy változás. Az új kormány miniszteri biztost nevezett ki a környező országok magyarlakta területeiről tanulni érkező diákok ügyeinek koordinálására. A kinevezett miniszteri biztos asszony megkért, hogy dolgozzak vele, amit örömmel elfogadtam. Ekkor, nehéz szívvel bár, de ott hagytam a diákokat, és beköltöztem, nem elírás, tényleg beköltöztem a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyik – III. emeleten lévő – szobájába. Napi 12-15 órát dolgoztunk. A miniszterhez érkező, tengernyi ösztöndíjat és kollégiumi elhelyezést kérő levelet dolgoztuk fel, illetve az ebből következő teendőket ügyintéztük. Summázva: a több ezer levelet iktattuk, válaszoltunk, ösztöndíjakat intéztünk, kollégiumi férőhelyeket kunyeráltunk, épületet béreltünk, azt is, ahol később a Márton Áron Szakkollégium kezdte meg működését. Emellett jöttünk-mentünk a Kárpát-medencében. Pörgős élet volt.
Időközben megromlott a főnököm és köztem lévő, korábbiakban híresen jó viszony. Nagyon nehezen, de fél üveg Vilmoskörte pálesz elfogyasztása közben arra jutottam, hogy felmondok. Másnap, kissé “másnaposan” meg is tettem. Ajtó becsuk, munkám nincs. És azóta a Vilmoskörte szóra is felfordul a gyomrom.
Néhány nap múlva felhívott az Illyés Közalapítvány akkor egyetlen munkatársa, későbbi irodaigazgatója, állást ajánlott. Ajtó nyit…
És folytatódott a napi átlag 10-12 órás munka a pályázatokkal. Ettől kezdve 2010 júliusáig a külhoni magyarság ügyeivel foglalkoztam, más-más intézményben, különböző beosztásokban.
Mindig valamiféle jelnek köszönhetően tovább léptem, és egyszer sem bántam meg a döntésemet. 2010 után nem jelek jöttek, hanem bántások. A szakmai tapasztalat, tudás háttérbe szorult. Már rég túl vagyok rajta, ez is jel volt.
Ezután volt még néhány munkahelyem, amit én a “felejtős” kategóriába sorolok, több szempontból is. Arra azonban, hogy jól pofán verjenek, épp megfeleltek. Eközben kvázi ordított a szervezetem is, de nem volt hallásom rá. A jeleket csak nehezen vettem észre.
Jelenleg olvasok, blogot írok, önkénteskedek, gyógyulok. És figyelem a jeleket…úgy tűnik, most kicsit nehezen nyílik az ajtó.
Megtanultam, hogy mindig nyitnunk kell az új felé, és emlékeinkben kell megőriznünk a régit.
FOLYT. KÖV.!
Útban van a segítség
sa, 2011.10.2. 22:36
hit imádság Isten_akarata
Az egyik évben szörnyű árvíz volt. Teljesen elárasztott egy kis középnyugati városkát, ami egy völgyben, két folyó között helyezkedett el. Mindkét folyó kilépett a medréből, és éjjel-nappal esett az eső. Kilátás sem volt arra, hogy a városka megmeneküljön: lassan, de biztosan elöntötte a víz. Mindenkit evakuáltak, egyetlen idős ember kivételével, aki nem volt hajlandó otthagyni otthonát – amit hamarosan egészen elborít az ár.
„Hiszem, hogy Isten meg fog menteni” – kiáltotta az öreg mindenkinek, aki könyörgött neki, hogy meneküljön egy magasabb helyre. A férfi hitt az imádság erejében, és bízott abban, hogy Isten valahogy meg fogja menteni.
Ahogy a víz elöntötte az utakat, és kocsival már nem is lehetett közlekedni, egy négykerék-meghajtású teherautóval érkező férfi állt meg az idős ember házánál, és megdöngette az ajtót: „Siessen!” – kiáltott: „Jöjjön velem, és biztonságba viszem! Már nincs sok idő!” Az idős ember azonban tovább imádkozott. Nem volt hajlandó elhagyni a házát.
Pár órán belül méterekkel emelkedett a vízszint, teljesen elöntve az otthonát. Tovább esett az eső. Az öreg felmászott a konyhaasztal tetejére, és tovább imádkozott. Amikor már ott is a lábát nyaldosta a víz, egy férfi evezett csónakkal a konyhaablak elé, és így kiáltott: „Uram, szálljon be a csónakba! Biztonságba viszem!”
„Nem” – kiáltott vissza az idős ember. „Isten meg fog szabadítani ebből az árvízből!”
A víz egyre feljebb emelkedett, és az idős embernek végül nem maradt más választása, mint hogy kimásszon a háztetőre. Az eső csak ömlött szakadatlan. Miközben imádkozott, meghallotta egy helikopter robaját az égen. Felnézett, és meglátta a háza fölött lebegő helikoptert. Leeresztettek neki egy kötéllétrát.
„Menjenek innen!” – kiáltott az öreg a helikopter felé. „Lesodornak a tetőről! Isten meg fog engem menteni! Maguk menjenek más emberekért!”
A helikopter nem maradhatott ott örökké, így otthagyták az öreget a háztetőn, még mindig imádkozva. A víz végül elborította a házat, és az idős ember ott lelte halálát.
Amikor a Menny kapujához ért, megkérdezte Szent Pétert, beszélhetne-e Istennel. Péter odavezette a kegyelem királyi székéhez.
„Ó, Uram, olyan buzgón könyörögtem, hogy álljon el az eső, és hogy ments meg az árvíztől. Te meg hagytad, hogy ott fulladjak meg. Nem értem!”
„Gyermekem, én meghallgattam az imádat. Küldtem egy négykerék-meghajtású teherautót, egy evezős csónakot és egy helikoptert. Mit kellett volna tennem?”
Elismerésem!
Én éreztem a jeleket! Figyelmen kívül hagytam!
Most várom, hogy nyíljon az az ajtó! Tudtam, hogy ez lesz a vége, mégis “ezt az utat” választottam.
Tehát:
A jel, a megérzés, most már tudom, nagyon fontos dolog. Hallgatni kell(ene) rá.
Engem egy barátnőm figyelmeztetett arra, hogy figyeljek a jelekre.Például, ha egy változást igénylő dolog egyértelmű, akkor azt ne hagyjam ki. Pl.egy állásajánlat, ami minden szempontból nekem való, akkor ne sokat hezitáljak. Ha változtatnom kell, akkor az nagyon klappolni fog. Bármi, ami nyögvenyelős, azt hagyni kell elmenni.Lehet munka, barátság, egyéb.
Sajnos, már többször rájöttem később, hogy nem figyeltem a jelekre, miközben lehetőségek mentek el mellettem, pedig meg voltam hívva.
De jó, hogy leírtad, annyi mindenre kell figyelni, mi volna egy általános tréning, hogy állandóan éberek maradjunk? 🙂
köszi
A te ajtód beragadt nagyon,örüljünk,hogy kinyílt 🙂