Elengedés: Életünk során sok mindenkit, és sok mindent kénytelenek vagyunk elengedni. Nagyjából a felnőttkor peremén az első szerelmek elengedésével kezdődik, majd sok év múlva folytatódik a sor, azzal amikor a szeretteinket kell engednünk. Néhány éve a szüleim vesztettem el. Most a gyermekem elengedése zajlik. Míg az előző szinte feldolgozhatatlan “élmény”, addig a másik kifejezetten örömteli esemény. Nemcsak azért, mert ez egy pozitív elengedést jelent, hanem azért is, mert erre évek óta edzem magam. Anyukám mondta, hogy tapasztalatai szerint a fiús anyukák nehezen engedik el a fiacskáikat a szoknyájuk mellől, ezzel megnehezítve a gyereknek a szülőkről történő leválását. Ezt elkerülendő, dresszíroztam magam. Domi jelenleg kollégista, és annyira szabad, amennyire ezt igényli. Szeretjük, ha itthon van hétvégén, de nincs gond akkor sem, ha programot csinál. Mindannyian nagyon megbecsüljük az együtt töltött időt, sokat beszélgetünk, közös programot csinálunk, szóval úgy történik minden, ahogy kell.
A jelek… Ha az élethelyzetünk megváltozik, és új irányt vesz, bezárul valahol egy ajtó. A jó hír, hogy ezzel egyidejűleg egy másik ajtó kinyílik. Ritkán sikerül mindkét ajtót nyitva tartani, ezért figyelni kell a jelekre.
A felnőttéletem első igazi nagy változását az 1988-as erdélyi tüntetés indította el. Emlékszem, szegény anyámék, hogy paráztak, mikor bejelentettem, hogy részt veszek a rendezvényen. Aztán eljártam a Jurta Színházba, majd egyre jobban érdekelni kezdett a politika.
Ezután következett a második nagy változás. Az új kormány miniszteri biztost nevezett ki a környező országok magyarlakta területeiről tanulni érkező diákok ügyeinek koordinálására. A kinevezett miniszteri biztos asszony megkért, hogy dolgozzak vele, amit örömmel elfogadtam. Ekkor, nehéz szívvel bár, de ott hagytam a diákokat, és beköltöztem, nem elírás, tényleg beköltöztem a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyik – III. emeleten lévő – szobájába. Napi 12-15 órát dolgoztunk. A miniszterhez érkező, tengernyi ösztöndíjat és kollégiumi elhelyezést kérő levelet dolgoztuk fel, illetve az ebből következő teendőket ügyintéztük. Summázva: a több ezer levelet iktattuk, válaszoltunk, ösztöndíjakat intéztünk, kollégiumi férőhelyeket kunyeráltunk, épületet béreltünk, azt is, ahol később a Márton Áron Szakkollégium kezdte meg működését. Emellett jöttünk-mentünk a Kárpát-medencében. Pörgős élet volt.
Időközben megromlott a főnököm és köztem lévő, korábbiakban híresen jó viszony. Nagyon nehezen, de fél üveg Vilmoskörte pálesz elfogyasztása közben arra jutottam, hogy felmondok. Másnap, kissé “másnaposan” meg is tettem. Ajtó becsuk, munkám nincs. És azóta a Vilmoskörte szóra is felfordul a gyomrom.
Néhány nap múlva felhívott az Illyés Közalapítvány akkor egyetlen munkatársa, későbbi irodaigazgatója, állást ajánlott. Ajtó nyit…
És folytatódott a napi átlag 10-12 órás munka a pályázatokkal. Ettől kezdve 2010 júliusáig a külhoni magyarság ügyeivel foglalkoztam, más-más intézményben, különböző beosztásokban.
Mindig valamiféle jelnek köszönhetően tovább léptem, és egyszer sem bántam meg a döntésemet. 2010 után nem jelek jöttek, hanem bántások. A szakmai tapasztalat, tudás háttérbe szorult. Már rég túl vagyok rajta, ez is jel volt.
Ezután volt még néhány munkahelyem, amit én a “felejtős” kategóriába sorolok, több szempontból is. Arra azonban, hogy jól pofán verjenek, épp megfeleltek. Eközben kvázi ordított a szervezetem is, de nem volt hallásom rá. A jeleket csak nehezen vettem észre.
Jelenleg olvasok, blogot írok, önkénteskedek, gyógyulok. És figyelem a jeleket…úgy tűnik, most kicsit nehezen nyílik az ajtó.
Megtanultam, hogy mindig nyitnunk kell az új felé, és emlékeinkben kell megőriznünk a régit.
FOLYT. KÖV.!
