Mi is az a vallás? (Hamvas)

Felbuzdulva a Hamvas vers népszerűségén, gondoltam megörvendeztetlek Benneteket az egyik legkedvesebb regényem  részletével. Bízom benne, hogy szeretni fogjátok ezt is. 

„Nem vagyok vallásos. Nem vagyok buddhista, nem vagyok hindu, sem keresztény, sem muszlim, sem zsidó. Nem vagyok arisztoteliánus teista, ateista viszont végképp nem vagyok.” (Hamvas Béla)

Hamvas Béla: Karnevál (részlet)

Mi is az a vallás?

Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer valakitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van. Ezt a tételt elfogadom, és e mellett óhajtok kitartani. Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen, valamely szakrális érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetlenebbül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király lányát, Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám, saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem szabadna megengedni. Hiszen ez bűn! Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Orestés megöli anyját. Börtönbe vele! A bíróság a rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen, itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát, a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti, és a kés után nyúl. De kérem, aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király, mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás, a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dávid zsoltárokat írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsoltárok mélyen vallásosak. Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel, mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó, igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja olyan közel hozni Istenhez, mint valamilyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még ennél is több. Ismerem, sajnos csak távoli látásból, mint az ígéret földjét, a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat és tett Istenből sugárzik, és az emberen keresztül hozzá visszatér. Ismerem az erkölcs fölötti birodalmat, ahol Agamemnón és Orestés és Ábrahám és Dávid a kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más valamilyen olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó ember barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze, váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen érthető jellemvonásának a szakrilégiumot vagy mondjuk a káromlást tartom. Mindjárt meg is mondom, hogy miért.

A mi szociális hétköznapunkat a magasabb világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja el, és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni, még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán nem ásít és nem dohányzik, és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan úgy viselkedik, mint ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni. Nos, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes elemi erejével nekimegy, és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium. Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát. Orestés megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetekben elmerül. A vallásos aktus paradigmája nézetem szerint, amikor Jákob felmegy a létrán az égbe, és az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt ezek az ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? Az anyádat? A leányodat? Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, mindenáron és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez nem morál, ez nem jóság. Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez. Tudjuk. A szenvedélyes szerelem félig a tisztult amoralitás birodalmában van. A vallás őrületének minden szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál apostol. Nekem minden szabad. A vallás a szociális hétköznap számára olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt létezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen létezve bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el, és rossz lelkiismerete van, mert jön az őr, felírja, kidobja, és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom, az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkban suttyomban somfordál, és igyekszik onnan, lehetőleg mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn a létezés. Azzal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan sérti. Létezésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg hülye és természetellenes magatartást vesz fel, és úgy tesz, mintha nem is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan beszélni, és elfogódottan sündörög, és folyton a felvigyázót keresi és óvatos, pedig az új ruha van rajta, és gondosan megmosdott.