Annak ellenére, hogy a lemerült elemeinket mindig nyáron töltjük fel, azt a néhány nyaralásra szánt napot is mindig aktív pihenéssel töltjük. Személy szerint engem egy afféle “kéthetes egyhelyeneltöltős szakszervezeti beutalóval” konkrétan a sírba lehetne tenni. Mikor Domi kicsi volt, gyakran nyaraltunk a horvát tengerparton, gyerek, tenger, nap, ahogy jó családhoz illik. Na, ez az idill mindössze egy napig tartott. Reggel ki a partra, fürdés, homokozás, punnyadás, ebéd, szieszta, tenger, vacsi. Másnap reggel a férjemmel már a térképet nézegettük, hogy hova mehetnénk, ahol van valami látnivaló. És nagyjából ez ment tíz napon keresztül. Noha induláskor elterveztük, hogy most aztán pihenünk, és sehova nem mászkálunk. Ezt mindössze egyszer sikerült betartanunk, amikor a román tengerpartra mentünk. Akkor, bocs a kifejezésért, de jól megszívtuk. Miután rengetegszer jártunk Erdélyben, az a kósza ötletem támadt, hogy menjünk el a Fekete tengerhez.
Mi általában spontán utazók vagyunk. Csak az indulás és az érkezés időpontja biztos, a többi adódik. A férjem először a frászt kapta ettől a stílustól, aztán szép lassan hozzászokott. Amikor a gyerek pici volt, akkor szerette (volna) tudni, hogy lesz szállásunk. De én meg pont nem ilyen vagyok. Volt, hogy az Állatkertbe indultunk, és a Bécs melletti szafari parkban kötöttünk ki. És milyen jól éreztük magunkat. Csaszit kicsit kiborította, hogy majmok ugráltak az autónkon. Ha előre elmondom neki, hogy hová megyünk, végig izgulta volna az utat.
A Fekete tenger kapcsán azonban igaza volt. Mikor hosszú és viszontagságos úton odaértünk, kiderült, hogy rengeteg szállás volt, csak ezek általában lakótelepeken, egy-egy szobát jelentettek, a kiadó családdal közös lakásban. A szállodák tömve, egy kicsi gyerekkel, és egy folyamatosan mantrázó férjjel: “én megmondtam, hogy foglaljunk szállást, én megmondtam…” stb.,köbö ezerszer, a francba, csak nem igaza lesz. Addig kocsikáztunk, míg eljutottunk a családi házas részhez, bíztunk abban, hogy ott találunk valamit. És igen! Meghallottuk, hogy az egyik kertben magyarul beszélnek, ami nem túl gyakori ezen a románok lakta vidéken. Becsöngettünk a házba, ahol épp marosvásárhelyi vendégek voltak. Segítségükkel találtunk egy pici panziót, ahol kaptunk egy szobát. Nagyjából éjfélre járt az idő. Ekkor megjegyeztem: én mondtam, hogy találunk szállást! 🙂
A nyaralás további részéről csak annyit, hogy három nap után visszamenekültünk Erdélybe, nyaralni.
A mostani nyaralásunk opcionális. Talán Toszkána. Szállásunk nincs.
FOLYT. KÖV.!
