Az anyósomról írom ezt a bejegyzést. 94 éves és készül az útra. A viszonyunk nem volt felhőtlen, de az mindegy is. Most az a fontos, hogy minden rendben van. Úgy tapasztaljuk, hogy készül. Megbékélve. Nem akar sehova menni, sem hozzánk, sem idősek otthonába. Otthonról indul. A fiúk feljárnak hozzá, megetetik, bevetetik vele a gyógyszereit. Ebédidőben általában egy gondozónő látja el, de ezen a héten Erzsike szabadságon volt, így Domi fiam ment ebédeltetni. Jó volt látni az én 21 éves fiamat, amint komolyan véve a feladatát, lelkesen biciklizett fel minden nap a mamához az ebéddel. Szeretettel gondoskodott róla. Fordult a kocka. Korábban a mama vigyázott az unokára, most az unoka teszi ugyanezt Domi nevetve mesélte, hogy a mama mindig a sütit szeretné előbb megenni, de ő nem hagyja. Először beleimádkozza az ebédet, utána veszi elő a sütit. A mama mindezt szeretettel fogadja. Örül a gondoskodásnak. A másik unokája külföldön él a családjával. Mama mindig várja a levelét, sőt ő is, bár már alig olvashatóan, de ír nekik. Szeretettel gondol rájuk, gyakran nézegeti a képeiket, különösen a tündéri dédunokáét. Mi pedig drukkolunk, hogy még meg tudja várni őket, míg nyár végén hazajönnek. Szeretnénk, ha tőlük is el tudna búcsúzni.
Nekem ebben a családi munkamegosztásban inkább logisztikai feladataim vannak, legyen friss ebéd, legyen süti, a hűtőszekrénye ne legyen üres.
A fiúk mesélik, hogy a mama gyakran énekel, főleg református énekeket, ha ők is ott vannak, vele éneklik.
A mama mindig tiszta, régebben úgy mondták volna, nett asszony volt. Most is az. Szellemileg már nincs mindig toppon, de a személyes higiéniájára még képes figyelni. A gondolkodása egyre beszűkültebb, néha már a saját fiáról sem tudja, hogy kicsoda. Már nem csinál szinte semmit, ereje sincs hozzá. Régebben, mikor eljöttünk tőle, mindig kukucskált az ablakon, és integetett, amíg látta az autónkat. Már nem megy az ablakhoz, nem integet.
Sajnos, ahogy egyre bizonytalanabb a járása, egyre többet elesik. Szegény mindig tele van sebekkel, kék foltokkal.
Mi csak azért imádkozunk. hogy ne legyenek fájdalmai, és kapjuk meg azt a kegyelmet, hogy a fiúk közül mellette legyen valaki, és el tudja búcsúztatni. Ne egyedül kelljen nekivágnia az útnak.
FOLYT. KÖV.!
Huhh, Patricia. Megborzongtam, olyan gyonyoru ez a tortenet. Ennel az elmenetelnel kivanni sem lehetne szebbet. Ha mindenkeppen mennunk kell…Koszonom, h megosztottad velunk. 🙂
Szia Andi!
A történetedről amit most olvastam el, eszembe jutott hogy pont ebben a témában van egy történetem, amit most megosztok Veled.
Anyósom négy évvel ezelőtt búcsúztatta el édesanyját oly módon hogy azt csak kívánni lehet, olyan szép volt. Béla nagymamájáról van szó, aki 1-2 évvel a halála előtt eltörte a lábát (megbotlott és átesett a kutyáján) amúgy semmi baja nem volt. De ettől a balesettől kezdve egy kicsit magatehetetlen volt, járókerettel járt. Margit dédi életvidáman, teljesen ép tudattal, szellemmel és fizikummal élt egyedül Miskolcon. A baleset 88 éves korában érte. Két telet itt töltött Pesten hol a fiánál hol a lányánál. A második tél végén hazament Miskolcra és fájni kezdett a hasa, jött az ügyeletes orvos, beutalták kivizsgálásokra és kiderült hogy rákja van. Anyósom leutazott Miskolcra, hogy gondját viselje édesanyjának. Pont húsvét ideje volt. Nagypénteken hazaengedték a dédit. Nagyszombaton eljöttek a rokonok a Felvidékről. Húsvét hétfőn este a dédi elment. Én még hétfőn 10-11 óra körül felhívtam telefonon és mondtam neki hogy “Krisztus feltámadott” mire ő válaszolt hogy “Valóban feltámadott” és mondta hogy nincs jól. Anyósom előző napokon és a halál perceiben, óráján mindvégig vele volt. Elmesélte, hogy még egyszer kikísérte a WC-re (úgy látszik a szülés és a halál ugyanazokat a természetes ingereket váltja ki), aztán bementek a szobába, leült az ágy szélére, levette a jegygyűrűjét és anyósom kezébe nyomta, sóhajtott egyet és anyósom vállára dőlt. Ekkor már egy jó ideje nem beszélt és a hasa tája forró volt. Biztosan készült az útra. Ilyen szép halált ritkán hallani, de az igazság az hogy az ő élete is ugyanilyen szép volt!
Kedves Erzsi, koszonom a torteneted.
Meghatóan szép írás! Gondolatébresztő!
Az én anyósom egy büszke, katonás asszonyság volt. Csokonai mama. Kórházban, egy figyelmetlenség, műhiba miatt veszítettük el. Nekem jutott az a hálás(?) feladat, hogy foghattam a kezét, az utolsó lélegzetvételekor. Csak attól rettegett, hogy ne legyen tehetetlenül a terhünkre. S a sors megadta neki.
Erre vágyik mindenki. Fájdalom nélkül átjutni a fényen… s ő is készült az útjára, csak mi nem akartuk látni… mert egy anya nem lehet gyenge, és nem győzheti őt le senki.
igen.koszonom..
Andikám, szép kort ért meg. Mindenki arra vágyik, hogy szépen csendben menjen el, remélem, hogy sikerülni fog.