Kalandos utazás Kanadába

Tegnap eszembe jutott életem eddigi legkalandosabb utazása. Még mindig röhögök, ha rágondolok. Azzal kezdődött, hogy a Dorottya utcában átvettem a Bp.-Frankfurt, Frankfurt-Torontó repjegyeket. Majd beszereztem egy új bőröndöt és hozzá egy csini válltáskát.

Elindultam, a csini táskával a vállamon. Frankfurtba gond nélkül megérkeztem. Ott kezdődött a kálváriám. Sok időm volt még a másik gép indulásáig, ezért mászkáltam az óriási repülőtéren. A beszállás közeledtével elmentem “becsekkolni”. A pultnál közölték velem, hogy nem vagyok az  utaslistán. Döbbenet. Ott állok a frankfurti repülőtéren, vissza nincs jegyem, pénzem nem  sok, a Torontóba tartó gépre nem engednek fel…frankó. Minden meggyőző erőmet latba vetve, a repjeggyel a kezemben, angolul győzködtem a pultnál ülő hölgyet, hogy nekem igenis van helyem a gépen. Az életemért  küzdöttem. 🙂  Némi huzavona után kiderült, hogy a számítógép hibája okozta a galibát. Huhh! A gép  megvárt, én felrohantam, szóval minden OK. Legalábbis én azt hittem.

A gépen minden rendben volt, sőt! Útitársaim nagy része idős, falusi nénike és bácsika volt, akik, mint én, a Magyarországról elszármazott rokonaikhoz utaztak. Közülük sokan még a falujuk határát se nagyon lépték át. A félelemtől vagy a viszontlátás örömét mintegy megelőlegezve, mindegy is miért, szép sorban döntögették magukba az ingyen feleseket. A stewardessek egy idő után baromira besokalltak a folyamatos ugráltatástól, és rám bízták a kis üvegeket. Én pedig felálltam egy ülésre, szemben az utasokkal, és folyamatosan dobáltam, adogattam hátra honfitársaimnak – igény szerint – a feleseket. Jó huzatjuk  volt. 

Megérkeztünk. Engem kifelé menet (még a tranzit előtt) rögtön beinvitáltak egy szobába, majd alaposan kikérdeztek, hogy kihez, miért jöttem, meddig maradok, stb. Ékes angolsággal elmondtam, hogy a nagybácsihoz jöttem, aki kint vár a váróban, és cca 3 hónap múlva visszamegyek a hazámba, szóval, ne aggódjanak. A pasi,  aki elbeszélgetett velem, kitelefonált a váróba, beszélni akart a nagybácsival, hogy lecsekkolja amit mondtam. A jó nagybácsit azonban hiába keresték, tojt kijönni értem. Nagy nehezen előkerült a nagynéném, és ő igazolt.

Ki a tranzitba. Akikkel együtt érkeztem, rég elmentek. Én egyedül…keresem a bőröndöm…sehol. Basszus. Irány a pult. Elpanaszolom, hogy nincs meg a cuccom. Hosszas telefonálgatás után kiderült, hogy a bőröndöm véletlenül nem került fel a gépre. Később megtudtuk, hogy felkerült az, csak a Vancouverbe tartó járatra. Mielőtt kijutottam a rokonaimhoz, még ki kellett töltenem egy ezer, vagy majdnem ezer kérdést tartalmazó doksit, felsorolva részletesen, hogy mit tartalmazott a bőröndöm.

Végre kijutottam. Elgyötörten, fáradtan. Semmim nem volt, csak a csini válltáskám. Kocsiba  ültünk és elindultunk haza. A nénikém vigasztalt, hogy sebaj a cucc, mert ő már előre vásárolt nekem egy csomó ruhát. Otthon megmutatta a rikítószínű “nejlondzsörzé” ruhákat. És akkor én elordítottam magam: NEEEEEM!!!! Én ezeket biztos nem veszem fel. Ezzel meg is alapoztam a jó kapcsolatunkat. Ugyanis tényleg nem vettem fel. Másnap mentünk vásárolni. Pólót, farmert, tornacsukát…

FOLYT. KÖV.!