Sokszor felmerül bennünk a címben feltett kérdés: hol van Isten? Leginkább akkor tesszük fel, mikor valami baj ér minket. Ó, én is hányszor kerestem már rá a választ, mikor az utóbbi években sorra kaptam a pofonokat.
Nem olyan régen olvastam ezt a történetet. A vallási szinkretizmus klasszikus példája. Mostanában több ismerősömtől hallok hasonlót, mèg ha nem is ilyen végletes módon. Ők azt mondják, hogy a “maguk módján” vallásosak. Minden vallásból összemazsolázzák a számukra kedvezőt, és abban hisznek (?). Vajon miért van ez? Félnek az elkötelezettségtől vagy “biztosra akarnak menni”?
Véleményem szerint az elkötelezettséget, kiállást nem lehet megúszni.
Dóra néni története.
” Zsidó volt, de nem járt templomba. Egyszer azonban húsvétkor mégis csak fölkerekedett, felöltözött szépen, felvette a virágdíszes, tollakkal, mütyürökkel díszített fekete kalapját, fehér csipkeblúzát és fekete cérnakesztyűjét – és elment a Dohány utcai zsinagógába, imádkozni.
Nagy tömeg volt, persze, s mivel nem volt előjegyzett helye, nem tudott bejutni.
– De elöl vannak még üres székek! – mondta az ajtóban álló férfinak.
– Nincsenek.
– De látom! Innen látom, uram!
– Azok ott mind bérelt helyek, asszonyom. Dóra néni feldühödött, és azt mondta:
– Ide hallgasson! Én magukhoz soha többé nem jövök!… Mondja meg a főrabbinak, hogy átmentem a bazilikába!
Át is ment. És oda járt, élete végéig. Imádkozta a mi-atyánkot és a hiszekegyet, nyelvére vette a szent ostyát, és rendszeresen gyónt is.
Mindent elmondott a papnak, őszintén, csak azt az egyet nem, hogy ő nem római katolikus, hanem zsidó.
Nem kérdezték, s ő ezt lényegtelennek tartotta.
Arról sem beszélt, hogy hálószobájában egyetlen szent kép van: egy táncoló, fuvolázó Krisna a vidám gopikkal. Egy fiatalembertől kapta, amikor beállt közéjük táncolni a Rottenbiller utcában, és vidáman rázta velük a csengettyűket. Imádok – mondta – színes hálóingben táncolni!
Mert kapott az egyiktől egy ilyen ruhát, és a homlokára piros pöttyöt festettek.
„Hare Krisna, Hare Mózes, Hare Krisztus, Hare Dóra!” – énekelte Dóra néni a sáfrányszínű forgatagban, olyan önfeledten, hogy néhányszor vissza kellett tolni a kilazult műfogsorát. Még a cipőit is levetette; harisnyában táncolt az utcán.
– Ezt a képet nagyon szeretem, mert olyan vidám rajta ez az édes Krisna! – mutatta büszkén az ágya fölötti színes szentképet.
– Dóra néni – kérdeztem. – Mit szól az Isten, hogy maga ennyiféle helyre jár imádkozni?
– Isten?! – Sokdioptriás szemüvege mögött óriásivá tágult sötétkék szembogara. – Isten az nincs ott!…
Az itt van! – és keszeg, csontos mellére mutatott. – Bárhová megyek, én viszem magammal, mindenhová. Örüljenek, ha jövök!
Amikor meghalt, bizonyára nevetve nézte a túlvilágról, hogy sem rabbi, sem pap nem temette el őt. Senki nem vállalta, csak Winter Béla elvtárs, cipész, a lakóbizottság kommunista elnöke.
Bár párttag sem volt a néni, csak egy bölcs ember.
Az sem véletlen, hogy ez a primitív szónok, akinek pocsék beszédtechnikája volt, és arról az űrről akart beszélni, amit Dóra néni gazdag lényének hiánya hagyott bennünk, lakókban, azt mondta:
– Az a zűr, amit magad után hagytál, örökké itt marad, közöttünk.”
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: