…mondják. Hiszem is, meg nem is. Olyan “spiriül” hangzik. Tegnap Lang Györgyivel láttam egy beszélgetést. Évek óta kerekesszékben ül, SM betegséggel, amiről tudjuk/halljuk, hogy karöltve a nálam diagnosztizált parkinsonnal, gyógyíthatatlan betegségként tartja nyilván az orvostudomány. Jelen állás szerint. Ő azonban bizakodik, hogy talpra áll majd, csak rá kell jönnie, hogy mitől alakult ki a gondot okozó görcs a szervezetében. Ha ezt megtalálja, akkor talán javul a helyzete.
Nagyon tisztelem, a hitéért. Nekem ez nem megy olyan egyszerüen. A betegségem kezdetén én is próbáltam rájönni, hogy mi okozta a problémát. Vajon milyen döntések vezethettek ide. A rengeteg döntés közül melyek voltak rosszak? Nyilván sok. Kevesebbet kellett volna pörögnöm? Nem kellett volna sokat dolgoznom? Ezer kérdést tehetnék fel, de minek. Egyfelől már nem tudok mit tenni a rossz döntésekkel, másfelől nem is nagyon döntenék másképp, legalábbis a fő csapásirányokat tekintve. Talán szülnék még egy gyereket… Talán. Bár nagyon nehezen viseltem a gyed/gyes időszakát. Domi két és féléves volt, mikor visszamentem dolgozni. Fél évig gyakorlatilag “távmunkás” voltam, hetente egy-két alkalommal mentem be a munkahelyemre, akkor a szüleim vigyáztak Domira. Szóval, nagyon igyekeztem kiszabadulni a bezártságból. Persze a pénz sem jött rosszul, hiszen négyen éltünk (velünk élt a férjem első házasságából született kislánya is) egy fizetésből, és a minimális gyesből. De nem ez volt a prioritás. Kár lenne kizárólag az anyagiakra fogni.
Visszatérve a fö gondolathoz, nevezetesen, hogy tényleg fejben dőlnek el a dolgok. Talán, ha nem is teljesen, részben biztos.
Ma a férjemmel elhatároztuk, hogy ebben a szép időben elmegyünk valahova. Arra jutottunk, hogy menjünk el Tarra, és sétáljunk fel a Sztupához. Sétáljunk, jó is lenne…kerekesszék inkább. Csaszi javasolta, hogy ne vigyük a “babakocsit”, sétáljunk. Nincs messze a Sztupa a parkolótól…mintegy max. 200 méter. Az út vége felé kis emelkedő, néhány lépcső. Oké, mondtam. Magam elé képzeltem a fehér murvával felszórt utat. Ebéd után felvettem a gördülő talpú cipőmet (kizárólag abban tudok menni), és elindultunk. Odaértünk, kiszálltam az autóból, megfogtam a férjem kezét, és fölsétáltunk a Sztupához, majd egy kis ücsörgés után vissza. A bejáratnál lévő shop-ban ittunk egy gyömbér sört, aztán hazaindultunk. Fiam szerint, aki a férjemmel együtt a fő drukkerem, nagy küzdő vagyok. Igyekszem, de ez valóban fejben dőlt el. Elgondoltam, megcsináltam.
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: