Hová álljanak a belgák?

Teszem fel a címben szereplő álnaiv kérdést. Megfogadtam, hogy soha többé nem politizálok. Legalábbis itt soha. Ennek elsősorban  az az oka, hogy a 2010-ben történt kirúgásom miatt könnyen rám foghatják, hogy  sértettség befolyásolja a veleményemet.  Most mégsem tudom megállni.

A napokban láttam egy képet az FB-n, egy magas szikla volt rajta, amelyen, az aláírás szerint, sok éve él egyedül egy grúz szerzetes. Nagyon irigylem, az ő helyzetében talán én is tudnék outsider maradni. De nem ott élek, ezért nem tudom kivonni magam a történések alól.

A két legjobb barátnőm közül az egyik szociológus, kizárólag a tudományos munkájának él,  és ha méltatlankodom  valami miatt,  akkor megró, mert szerinte túl sokat foglalkozom politikával, emelkedjek felül a dolgokon, hiszen változtatni úgysem tudok semmin.

A másik legjobb barátnőm tanár, és mintha szemellenzője lenne, mint a lovaknak. Emiatt aztán csőlátó. Mindent  másképp lát, másképp értékel, mint én. Ha telefonon beszélünk, akkor két udvarias mondat után (hogy vagy? és a gyerek?) üvöltünk egymással, mint két dühöngő elmebeteg, akiknek elgurult a gyógyszere. Amikor egy-egy ilyen kirohanás után lecsapom a telefont, a férjem csendesen megjegyzi, hogy “megint milyen jól elbeszélgettetek”.

A nyolcvanas évek végén a Jurta Színház környékére keveredtem, majd az erdélyi tüntetésre. Innen egyenes út vitt az MDF-be. Az előbb említett második legjobb barátnőm szadeszos lett. A baráti társaságból ki ide, ki oda csatlakozott. Ettől eltekintve továbbra is együtt bridzseltünk, kocsmáztunk, vitatkoztunk, a világot készültünk megváltani. Noha sokat cukkoltuk egymást, mindegy volt, ki hova állt, a lényeges kérdésekben egyetértettünk.  Magamat elsősorban nemzeti liberálisként aposztrofáltam, ehhez akkor az MDF  tűnt megfelelőnek.

Aztán belevetettem magam a kampányba, nappal tanítottam, éjjel pedig Beke Kata választási plakátjait ragasztottam a város különböző pontjain. Katával  ekkor barátkoztunk össze. Szóval jó buli volt.

Mindeközben hétvégenként Erdélybe rohangáltam könyvekkel, gyógyszerekkel. Csíkszeredában Erzsi néni várta a szívgyógyszereit, amit egy orvos barátom írt fel nekem. Ha volt időm, elmentem Csíkszentdomonkosra az árvaházba, ahol az alultáplált, érzelmileg elhanyagolt csecsemők láttán mindig elbőgtem magam. Az egy-, másfél éves gyerekek akkorák voltak, mint egy normál fejlettségű  féléves csecsemő. Ahogy beléptem az árvaház épületébe, elkezdtek  hullani a könnyeim és csak jó sokára tudtam abbahagyni a sírást. Amikor először Csángóföldön jártam, a szegénység láttán az jutott eszembe, hogy néhány hőbörgő, mindennel elégedetlen ismerősömet jó lenne odaküldeni tanulmányi kirándulásra. Aztán elmentem Kárpátaljára, az ottani szegénység is nagyon  megrendített.  

A választások után felmondtam az iskolában, ahol tanítottam, majd elkezdtem a munkát a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, a  határon túli ügyek kezelésével megbízott miniszteri biztos mellett. Napi rengeteg órát dolgoztunk. A hét öt napján nyolctól éjfélig az irodában “váltottuk meg a világot”, hétvégén pedig a környező országok magyarlakta területein bóklásztunk.

Időközben az MDF megbukott, majd teljesen elsorvadt. A barátaim közül néhányan (?), inkább sokan, időközben “pártot” váltottak. A második legjobb barátnőm az általam korábban túl radikálisnak tartott SZDSZ-ből egy laza mozdulattal átigazolt a FIDESZ-be. Továbbra  is osztotta az észt, csak mostantól a másik oldalról. Nekem már nem volt pártom, felszívódott, ezért a pártpolitizálás helyett igyekeztem az “ügyekre” koncentrálni. Persze ezzel nem vívtam ki mindenki szimpátiáját, sőt, de zakson. Kevés olyan dolog van, amiben ma máskepp döntenék. Van olyan kollégám, korábban azt hittem, hogy barátom, aki mióta megszűnt a munkahelyünk, még az FB-n sem ismer meg. 

Nem akartam mindent fehérnek vagy feketének látni. Úgy gondoltam, hogy vannak ügyek, amelyek kapcsán lehetséges a konszenzus. Egy ideig ez működött is.

Aztán valahogy összekuszálódott minden. Ma számomra sok minden érthetetlen, felfoghatatlan. Talán ezért alakult így az életem, és már nem is bánom, hogy kivonódtam a forgalomból. Csak azt sajnálom, hogy  még mindig nem igazán találom a helyem.

 2018-ban azonban  nekem is döntenem kell. Majd figyelem, hova állnak a belgák.
“FOLYT.KÖV.!”