Most azonban odamentem hozzá, vigyorogva, és jól elbeszélgettünk. Nem éreztem cikinek, hogy egy olyan ismerőssel találkozom, aki korábban “erősnek és egészségesnek” ismert. Meg is jegyeztem neki, hogy fél évvel ezelőtt kitértem volna a találkozás elől.
Tudomásul kellett vennem, fel kellett dolgoznom, hogy hosszabb utakat, nagyobb bevásárlást, városnézést “babakocsi” nélkül nem tudok abszolválni.
Az elfogadás csak úgy sikerült, hogy a családommal viccet csináltunk/csinálunk a helyzetből.
Esetenként, míg a papa rohangál velem a városban, én “níí-nóó níí-nóó” kiáltozással figyelmeztetem az előttünk sétálókat. Mint egy debil. Kit érdekel.
A legmókásabb történetünk Rómához kötődik, amikor a két fiú hathatós segítségével majdnem kiborultam a kerekesszékből. Ha egy kedves római hölgy nem ordítja el magát, hogy “signora, signora!” amivel mintegy figyelmeztette a férjemet, aki így utánam tudott kapni, úgy röpültem volna be a Lateráni Bazilikába, mint a győzelmi zászló vagy egy túltáplált angyal (kis dundiego 🙂 ).
Csomó hasonló történetem van, és ezek mind-mind segítenek a helyzetem elfogadásában. Ja, és a legújabb trükköm: nem tesszük fel a talyigára a lábtartót, és így nem akadályoz meg semmi abban, hogy ülve “rohangáljak”. Ezt látva, elég furcsán néznek a népek. Minek ül az ilyen tolókocsiban?! Szórakozik?! ÁÁÁ, dehogy! Egyébként ezzel a technikával hamarabb kint vagyok a parkolóban, mint a férjem a bevásárlókocsival.
A múltkor harsány kacajra fakadtam valami hülyeségen (talyigában ülve a Neurológiai Klinikán), hogy csak úgy zengett a folyosó. Az ott ülők biztos azt hitték, hogy elgurult a gyógyszerem. Pedig dehogy!!
A barátnőm szokta mondani, hogy velem kellene reklámozni a kerekesszéket.
Komolyra fordítva a szót, ehhez a kötöttsèghez azonban jár az óriási szabadság is. Azt csinálok, mondok, amit akarok, azzal beszélek, tartok kapcsolatot, akivel akarok. Mindig erre vágytam, és úgy tűnik, hogy ez volt az ára. Szóval FREEDOM!!!
Hát valahogy így…
FOLYT. KÖV.!
