Elnézést a címben szereplő szóviccért. A lényeg, hogy Csaszival elvonultunk pihenni Hévízre. Általában télen, két ünnep között szoktunk volt családügyileg wellnessezni menni, azonban úgy alakult, hogy Domi most ért rá “bébiszitterkedni ” anyósom mellett. Szerencsére Domi segítségét a mama is elfogadja, noha van, amikor fogalma sincs róla, hogy ki is ő valójában. Tegnap este mama felhívta a papust, azzal a kérdéssel, hogy kik a szülei ennek a jóképű fiatalembernek, aki följár hozzá. A múltkor előszedte a lányunokája képét, nézegette, és nem tudta, hogy ki ez a szép kislány. Mindegy, 94 éves és hál’ Istennek még köztünk van. És az is jó, hogy Domi segìtségét elfogadja. Akármilyen állapotban is van, valahogy érzi, hogy ez a magas fiatalember hozzátartozik. Ez tette lehetővé, hogy elmehettünk kicsit pihenni. Ez a pihi elsősorban a férjemnek volt fontos, ezért választottuk ezt a helyszínt, ő a Hévíz fan. Nekem mindegy, csak legyen masszázs, lubicka és ne kelljen kaját csinálni. Emiatt alakult ki korábban az a szokásunk, hogy december 24-én miután együtt ünnepelt a család, a következő nap elvonultunk egy magyarországi fürdőhelyre, ahonnan az új év első napjaiban kerültünk csak elő. (mer’, hogy jól elfáradtam a főzésben 🙂 )
Na, de most Hévíz…gyönyörű ősszel. Ebben az évszakban most jártunk itt először. Sokat sétáltunk, na jó, nagyzolok kicsit, hisz a hosszabb sétákra csak a talyigámmal vagyok képes. Érdekes helyzet…, az egész város tele van, elsősorban német mozgássérülttel. Bot, járókeret, ilyen-olyan talyiga stb., szóval szépen belesimulok a tömegbe. Itt szinte az egészséges, két lábon, normálisan járók képezik a kisebbséget.
A fürdőben pedig csudajó dolgom volt. Ha valaki nem képes lépcsőn közlekedni, akkor lehetősége van egy ülökébe ülve bejutni a vízbe. Noha én tudok lépcsőzni, mégis kihasználtam ezt a praktikus szerkentyűt. Tök jó volt, beültem a hidraulikával mozgatott cuccba, ami szép lassan beengedett a tóba, majd később vissza. Vizuálisan izgi volt a dolog. Mintegy 5 perc alatt sikerült leereszkednem, mondanám, hogy mint a sellő, de ez nem lenne igaz, egy törpe víziló jobb hasonlat lenne. Ezalatt a környéken úszkálók jól megismertek, így mire a vízbe csobbantam, már mindenkivel ismerősen köszöntöttük egymást.
A víz pedig szuper. Én a magzatvízhez szoktam hasonlítani. Szerintem ilyesmi érzés lehet az anyaméhben. Csak a langyos folyadék, kellemesen lehet relaxálni benne, talán annyi különbséggel, hogy anyám hasában nem volt ekkora tolongás.
Csaszi úszkált, én pedig csak voltam. Nagyon jó volt, egészen az utolsó nap utolsó fél órájáig. Akkor ugyanis úgy gondoltam, hogy úszni kéne. Annak ellenére, hogy tudok úszni, mégsem volt jó ötlet.
A víz mélysége 2-38 m között van. Rajtam úszógumi, a biztonság kedvéért. Ennek ellenére vagy épp emiatt, fogalmam sincs hogyan, de sikerült belekalimpálni magam fejjel a tóba. Szinte fuldokoltam, a férjem sehol. Addig próbáltam kijönni ebből az én ” nagy szorult helyzetemből”, addig hadonásztam, míg elkaptam egy idős hölgy úszógumiját, és abba kapaszkodva vissza bírtam húzni magam, így aztan megmenekūltem. Szegény néni, majd a frászt kapta. Az első levegővétel után sűrűn elnézéseket kértem tőle. A körülöttünk állók is komolyan megrémültek a produkcióm láttán. Egy bácsi ajánlotta, hogy vegyek lassan levegőt, egymás után sokat. Mondtam, hogy pillanatnyilag egy is elég, de arra nagy szükségem van. Mire Csaszika odaért, már meg voltam mentve. Csak azt tudnám, hogy sikerült úszógumival a derekam körül, biztos úszástudással majdnem belefojtani magam a hévízi tóba. 🙂 Le sem tudom írni, hogy mi is volt pontosan.
Ez történt velem tegnap délután. Férjem szerint az lett volna a csoda, ha velem nem történt volna semmi, ugyanis az ritkán fordul elő. Ha nincs baj, csinálok. Valahogy így vagyok összerakva (jó magyarsággal mondva).
FOLYT. KÖV.!
Kommentek