Öreg’sam’ ? :)

Bocs a hülye szóviccért, de tényleg öregszem. Visszavonhatatlanul. Gondolom. Noha ezt az összes nyavalyám ellenére sem érzem. Egy kollégám mondta, hogyha az 50. szülinapod után úgy kelsz fel, hogy nem fáj semmid, akkor halott vagy. Hát én élek… 🙂

A napokban az egyik kedvenc színésznőm, Molnár Piroska, arról beszélt, hogy ha megáll egy kirakat előtt, és meglátja a tükörképét, akkor szinte ismeretlenként tekint önmagára. El sem hiszi, hogy ő az vénasszony, aki a tükörből visszabámul rá. Persze, hisz a tudatunkban még mindig a fiatalkori kép él magunkról.

Nagy traumát éltem át  néhány héttel ezelőtt, amikor találkoztam egy általános iskolai osztálytársnőmmel, helyesebb láttam őt az utcán. Mintha az öreganyját láttam volna, vagy az enyémet. Jézus! Hogy néz ki. Szegény. Mikor ezen a sokkon túltettem magam, elgondolkodtam azon, hogy én miért nem érzékelem önmagamon mindezt. Vajon miért nem látom magam egy trottynak? Talán, mert nem is vagyok még az. Vagy a külsőm  soha nem volt különösebben fontos? Lehet, hogy amennyiben mentálisan egyben vagyunk, az jót tesz a bőrnek is?  🙂 No, és a genetika? A frász tudja. Megpróbálom átgondolni, hogy hogyan is vagyok én ezzel.

Én igaźából már nagyon fiatalon, mintegy 21 éves koromban elkezdtem öregedni, akkor amikor a tanítványaim és a szüleik, sőt, néha még a nagyikáik is Andi néninek szólítottak. Emlékszem, az első sokk akkor ért, amikor vásárlás közben rám köszönt egy kislány: csókolom Andi néni! Először nem is tudtam, hogy hozzám szólt, aztán, miután nem reagáltam a köszönésére, a kiscsaj jó hangosan megismételte: csóóókolom Andiii nééni!!! Úgy megijedtem, hogy majd’ beestem a polcok közé. Aztán ránéztem a kajánul rám vigyorgó gyerekre… Rájöttem, hogy a srácok sem nagyon tudtak a 21 évemmel  mit kezdeni, ezért idétlenkedéssel próbálták kezelni a dolgot. Ennek a manifesztaciója volt a bolti történet.

Nekem sem volt egyszerű a helyzetem, áthidalásként a mimikri technikát alkalmaztam, az öltözködésemmel alkalmazkodtam a közeghez. Ez nem is esett nehezemre, hisz gyakorlatilag saját magamat adtam. Az egyik legszélsőségesebb helyzet az volt, amikor talpig bőrcuccban mentem a nyolcadikosokhoz magyarórára, a másik pedig, amikor az egyik legszuperebb kollégám (M.Zs.)  által a Burdából varrt cicamicás köpenyben jelentem meg a tanáriban. Utáltam a köpenyt, ezért választottuk ki azt a modellt, aminek egy óriási masni volt a nyakán (mintha csokornyakkendő lett volna). M.Zs. azt mondta, hogy ő megvarrja, ha én felveszem. Hát persze, hogy felvettem. 🙂 Hát köbö így harcoltam  – magam módján – az idő múlásával.

Lassan-lassan hozzászoktam a nénizéshez, és rájöttem arra is, hogy a szülők részéről ez a megszólítás a tisztelet jele.

Valószínű, hogy a dolgok  ilyen  módon történő kezelése mentálisan fitten tartja az embert.

A másik nagy sokk (jó)néhány évvel később ért ebben a témában. Akkor Bëlga koncerten ugrabugráltam (!), majd körbenéztem, és magam körül egy csomó tizenévest láttam. Aztán akkor is, amikor jobban vártam a Szigetet, mint a fiatalok (vagy legalább annyira). Na, ekkor furán méregettek a korombéliek a munkahelyemen is. Érdekes volt, mikor vezető-főtanácsosként, hátizsákkal és farosban rohantam a Szigetre, a nyitó koncertre.

Enyhén szólva  sem a koromnak megfelelő módon viselkedtem.  Nagyon udvariasan  fogalmazva, kissé infantilis voltam. Sőt, ez ma is így van. Persze, ezt segíti az is, hogy pariban kell lennem a 21 éves fiammal. Az nem lehet, hogy ne tudjunk beszélgetni egymassal, vagy ne tudjunk jókat röhögni.

A külsőm nem különösebben izgat, ráncaim a ‘jóllakottnapközis’ kinézetem miatt nincsenek. Apai nagyanyám genetikáját örököltem, akinek hetvenévesen is ‘babaarca’ volt. Szóval ez kipipálva. A botoxot nem nekem találták ki. 

Az agyam állapotát kihasználandó, kijár még nekem egy újabb egyetemi képzés (a sokadik). Én így kompenzálok, illetve küzdök az öregedéssel. Néha látok agyon szolizott, agyon sminkelt, szőkére festett hajú, 60 éves (én még nem…, én még nem!) Barbie babákat. Mit mondjak, elég hülyén néznek ki. Én inkább az agyam trenírozását választom. Persze, mondhatjátok, hogy savanyú a szőlő. Hisz lássuk be, a külsőm azért mégis kissé megkopott, futni sem tudok már, de azért csak  nem adom meg magam az időnek.

Bízom benne, hogy sokáig maradok még ebben az ambivalens helyzetben.  Ha unokám/im lesz/nek, szükségük lesz egy idétlen (és nagyon vicces) nagyikára.

FOLYT. KÖV.!