Először nem akartam írni arról a borzasztó dologról, ami a hétvégén történt. Nem nagyon van, amit már valaki le ne írt volna. A közösségi portálok csak úgy hemzsegnek a különböző írásoktól. Van köztük jó, van kissé nyálas, de mind az együttérzésről szól.
Mit tudnék én ehhez hozzátenni. Semmit. Kizárólag a saját érzéseimet tudom megfogalmazni, azt is inkább csak terápiás céllal…, afféle szürreális mondatfoszlányokban. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy sírós “darab”, ennek ellenére tegnap a híradókat nézve, kétszer is elbőgtem magam. A francba….a francba….! Erre nincsenek is szavak. Kizarólag indulatok. Mostantól a gyerekek hozzátartozóin túl, az összes szülő és nagyszülő terápiára szorul. A történtek ugyanis nem múlnak el nyomtalanul bennünk sem, akiket személyesen nem érint a tragédia. Valamilyen szempontból igenis mindannyiunkat érint.
Hogy engedjük el ezután a gyerekeinket?
Nálunk a férjem volt ilyen tekintetben (is) az aggodalmasabb. Én inkább noszogattam a gyereket, hogy utazzon, tapasztaljon. Mindig magammal példálóztam, hogy én huszonévesen elindultam Amerikába, és bármi is történt, mindent meg tudtam oldani. Bár a nagybátyámhoz érkeztem, egy adott pillanatban, mikor végképp megelégeltem a gyámkodását, elindultam munkát keresni. Találtam is, málnát szedtem, és a belga főnököm szerint jól is csináltam. Aztán bejártam Európát, és megúsztam….
Ezekből a tapasztalatokból kiindulva engedtem, mit engedtem, noszogattam Domit, hogy utazzon, minél többet. Boldogan integettem neki, mikor busszal Angliába indult, majd Franciaországba, Erdélybe, Kárpátaljára, és legutóbb, mikor Németországba ment. Fel sem merült bennem, hogy ne térne haza.
De mi lesz ezután, ha elindul. Mit fogok tenni? Lebeszélem, hogy ne menjen? Vagy épp rábeszélem egy jó kis utazásra? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Talán belenyugszom, ha elmegy, és erősen imádkozom, hogy vissza is jöjjön!
FOLYT. KÖV!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: