Ma egy kicsit eltérek a tematikámtól. Tegnap ugyanis sokadjára megnéztem Woody Allen Annie Hall c. filmjét. Bár ha belegondolok, nem is olyan nagy eltérés ez, hiszen a női főszereplő akár bele is illeszthető a sorozatomba.
A film cselekménye emlékeztetőül, zanzában:
A “stand up-os” Alvy Singer (Woody Allen) azon elmélkedik, hogy miért szakadt meg kapcsolata egy évvel ezelőtt Annie Hall-lal (Diane Keaton). New Yorkban nőtt fel, állandóan a létezés értelmetlenségére vonatkozó kérdésekkel nyúzta az anyját, (miért írja meg a leckét, hisz úgyis tágul a világegyetem) ugyanakkor már gyerekkorában is felnőtt módon kezelte szexuális kíváncsiságát.
Alvy egy teniszpályán találkozott először Annie-vel. A játék után a félresikerült beszélgetésüket követően Annie felajánlja, hogy elviszi az autóján, majd felhívja magához, ahol az erkélyen borozgatnak. Ott kiderül, hogy ami csak szimplán csevegésnek tűnik, az valójában komoly flörtölés. Első randevújuk során Annie egy éjszakai bárba megy meghallgatására (az It Had to Be You-t énekli). Alvy javaslatára túlesnek az első csókon, hogy az már ne gátolja őket.
Ők ketten nagyon jól megvannak egymással és még a közös homárfőzés közben is rendkívül jól szórakoznak. Alvy szeret gúnyolódni azokon a különös figurákon, akikkel Annie korábban együtt járt. Annie nemsokára bevallja, hogy szerelmes belé, míg Alvy a halálról szóló könyveket vesz neki és ő is bevallja a lánynak, hogy amit érez iránta, az több mint csupán “szerelem”. Amikor végül összeköltöznek, a helyzet nagyon feszültté válik. Alvy nagyon kényelmetlenül érzi magát, amikor húsvétkor meglátogatják Annie családját Állítása szerint sosem érezte zsidóbbnak magát, mint Annie “zsidófaló” nagymamája előtt, és a két család között elképzelt beszélgetésben rávilágít a köztük lévő hatalmas szakadékra. Amikor meglátja, amint Annie kéz a kézben sétál az egyik egyetemi tanárával, kérdőre vonja, hogy vajon Annie ezt érti-e “rugalmasság” alatt, amiről korábban beszélgettek. Végül szakítanak és Alvy az igazságot keresve az emberi kapcsolatokról, idegeneket kérdez meg az utcán a szerelem lényegéről, és megkérdőjelezi saját korábbi választását. Végül rájön, hogy neki Hófehérke szerepe jutott, míg Annie a gonosz királynő.
Utolsó találkozásuk egy keserédes jelenet New Yorkban, amikor már mindketten továbbléptek az életükben és új kapcsolatuk van. Alvy hangján halljuk az összefoglalást:
„Eszembe jutott egy régi vicc: elmegy a fószer a pszichológushoz:- Doktor úr, a bátyám bolond! Tyúkanyónak képzeli magát! mire a doki:- Miért nem hozta el hozzám?Erre a fószer:- Én elhoznám, de akkor ki kelti ki a kiscsibéket? Hát, valahogy így gondolkozom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána, hisz azok a kiscsibék kellenek.”
A film több Oscart is bezsebelt, köztük Diane is egyet. Bár ha nem kapott volna, akkor is emlékeznénk rá. Ugyanis, ha létezik Woody Allen női kiadásban, akkor az csakis Diane Keaton lehet. Annie ugyanaz a csetlő-botló, kicsit határozatlan figura, mint filmbéli párja. Kettejük kémiája talán akkor a legszembetűnőbb, amikor a konyhában a homárokkal viaskodnak, valamint felnőtt ember létükre egy pók megölése is leküzdhetetlen akadályt jelent számukra. Annie igazán magával ragadó teremtés; nyíltszívű, kedves, vidéki lány, aki állandóan elkésik, és legszívesebben azonnal a napsütötte Kaliforniába költözne.
A történet érdekessége, hogy az Annie-t megszemélyesítő Diane Keaton önmagát alakította a filmben. Noha a forgatás idején már nem éltek együtt Woody Allen-nel, a filmben a saját szerelmüket/életüket játszották el. Diane Keaton eredeti neve Diane Hall, beceneve pedig Annie volt.
A színésznő a filmben viselt ruháival, nyakkendővel, férfi inggel, mellényel egyedi stílust teremtett. Diane ruhatárához azonban nem csak ezek a darabok tartoznak: gyakran visel egyszerre nadrágot és szoknyát, és szereti a blézereket. Imádja az öveket, a kalapokat és a különleges szemüvegeket, de a kesztyűről is nagyon nehezen mond le:„Nem érdekel, mi a menő, nekem megvan a saját stílusom, amely vagy divatos éppen, vagy nem.”
Ez a film nemcsak Allen munkásságában kiemelkedő alkotás, hanem talán a filmtörténelemben is. Tisztán, sablonoktól mentesen mutatja be, hogy valójában hogyan is működik a szerelem, sőt, hogy miképpen zajlik az élet. Tök egyszerű, Allen (Alvy Singer) és partnere Diane Keaton (Annie) valójában mi vagyunk, ezért olyan könnyű azonosulnunk velük. A film tele van érzelemmel, némi infantilizmussal, rengeteg humorral, fergeteges dumákkal. Ez az egyik olyan “alapmű”,amelyből baráti beszélgetések során, ma is jókat röhögve, gyakran idézünk (Megj. ugyanilyen idézethalmaz még A Brian élete c. film, ill. a Micimackó c. regény).
Az Annie Hall-t a szinkron teszi még szuperebbé. Ebben elévülhetetlen szerepe van a Woody Allent szinkronizáló Kern Andrásnak. Őt gyakran a magyar Woody Allenként emlegetjük, nem is érdemtelenül. A „Vessenek a mókusok elé”, a “biboldószer” vagy a “Kapjátok be…..” kezdetű beszólások valósággal beleégtek agyunkba, és mindig Kern hangján szólalnak meg.
Ovastam, hogy a szinkron bizonyos értelemben még a mai napig vita tárgyát képezi. Állítólag a fordításban akadnak ordító tévedések és kínos félrehallások, sőt még olyan az eredetiben elhangzó mondatok is, amelyek nem kerültek “magyarításra”. Annak ellenére, hogy néhány Allen aranyköpésről lemaradtunk, néhányat pedig egészen más tálalásban kaptunk, de azért jó néhány zseniális, időt álló jó dumával gazdagodtunk.
“Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.“
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: