Amrita Sher – Gil, magyar nevén Dalma, 1913. január 30-án született Budapesten. Édesanyja a magyar származású Gottesmann Marie-Antoinette operaénekes egy európai körutazás során, Londonban figyelt fel az indai Bamba hercegnő hirdetésére, amelyben zeneileg művelt társalkodónőt keresett magának. A Szikh Birodalom utolsó maharadzsájának lánya a magyar hölgyet választotta, így 1911-ben vele együtt tért vissza Pandzsábba. Marie-Antoinette itt ismerkedett meg a gazdag szikh Umrao Sher-Gillel, akivel azonnal egymásba szerettek. A férfi öt nyelven beszélt, továbbá filozófiai, csillagászati és teológiai tudományokkal foglalkozott. A házaspár 1912-ben érkezett Magyarországra.
Amrita nem járt iskolába, jómódú szülei otthon taníttatták. Anyanyelve a magyar volt, de több nyelven is folyékonyan beszélt. Már gyermekkorában sokat rajzolt és akvarelleket festett. Tehetségét anyja és anyai nagybátyja, a neves indológus Baktay Ervin fedezte fel. A négytagú család – Indira nevű húga 1914-ben született – hamarosan Dunaharasztiba költözött.
Néhány évvel ezután, 1921-ben Indiába települtek, Szimlába, a Himalája lábához, ahol a gyerekek zongorázni és hegedülni tanultak. Amrita ekkor kezdett szervezett keretek között rajzolni és festeni tanulni.
1923-tól egy olasz szobrász tanította a képzőművészet technikáira, aki egyben édesanyja szeretője is volt. Umrao Singh Sher-Gil ugyan féltékeny volt, mégis házába fogadta a férfit, gyermekei taníttatását szem előtt tartva. A következő évben a szobrász visszautazott Olaszországba, ahova Marie-Antoinette is követte őt Amritával.
Amrita Firenzében a Santa Annunciata zárdában tanult tovább, de miután kiderült, hogy édesapja ateista, visszatértek Indiába. Baktay javasolta a 14 éves lánynak, hogy dolgozzon élő modellel. Az élő modellek a családtagok közül kerültek ki, és a serdülő lány egyre inkább kinyílt, felszabadult, úgy érezte a művészetben fog kiteljesedni, ezért a család 1929-ben Párizsba költözött, ahol beíratták az Académie de la Grande Chaumiére-be, majd hamarosan az École des Beaux-Arts hallgatója lett.
Itt ismerkedett meg a régi mesterek munkáival, de Cézanne, Gauguin és a posztimpresszionisták művészete mellett a Quartier Latin bohém élete volt rá a legnagyobb hatással. Akkoriban Borisz Tazlickij festőművész volt a szeretője, aki Egy fiatal férfi portréja (1930) című képének is modellje volt, de emellett a kortársak szerint női szeretői is voltak. Azt beszélték, Amrita képes volt akár egész héten szórakozni, kétórás szüneteket tartva egy-egy találka között. Indiába visszatérve állítólag Nehru, India későbbi első miniszterelnöke is szeretője volt egy ideig.
Ez az életstílus köszön vissza művészetében is. Egyik legerotikusabb képét éppen húgáról festette (Alvás, 1932). “Minden művészet, beleértve a vallásosat is, érzékiségből születik” – vallotta.
1933-ban a Fiatal lányok (1932) című festményének köszönhetően a legfiatalabbként, egyben az egyetlen ázsiaiként a Grand Salon tagjává választották. Mindezek ellenére visszavágyott Indiába. “Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém.” A harmincas évek elején többször járt Magyarországon, Szőnyi István festészete és a nagybányai festők is hatással voltak rá. Magyarországon készült képeinek első csoportját is ekkor festi, nagyrészt Verőcén és Zebegényben. Többször találkozik Egan Viktorral, első unokatestvérével, akit majd 1938-ban “férjül vesz”.
1934 novemberében visszatér Indiába. „1936-ban délre utazott, kiállítások és anyagi siker reményében. Az utazás igazi élményei azonban az adzsantai és elúrai barlangtemplomokban valamint a kócsini palotában és a bombayi Prince of Wales Museumban tett látogatásai voltak. Amritát egyaránt lenyűgözték az archaikus és a Mattan Cséri palota 18. századi erotikus falképei, a rádzsput és bászóhli miniatúrák. Stílusa megváltozott. Nagyméretű, fekvő formájú képekre tette át a freskók ritmikus kompozícióját s kifinomult érzékiségét. Amrita saját kora indiai életének tapasztalható különösségét értelmezte képein a régi művészet segítségével: az érzéki és érzékfeletti folytonos együttlétét és áthatását reprezentálta a majdnem egyöntetű figurákkal és mozdulatokkal, az egységes, meleg színvilággal” – így ír Keserű Katalin művészettörténész arról, hogyan fedezte fel Amrita Sher-Gil indiai gyökereit.
1938-ban újra Magyarországra utazott, hogy találkozzon gyermekkori szerelmével, unokatestvérével Egan Viktor orvostanhallgatóval. Szüleit sokkolta a vérfertőző házasság. Ekkor festette magyar-képeinek második csoportját, találkozott Karinthy Frigyessel, Bartók Bélával, megismerte Szabó Dezső regényeit, majd miután férje megszerezte doktorátusát, a fiatal pár 1939 nyarán Uttar Prades állam Gorakhpur városában települt le, ahol az ún Bengáli művészeti iskola és Rabindranáth Tagore festészete hatott leginkább gondolkodására.
A házaspár 1941 szeptemberében Lahorébe költözött, ahol a férj rendelőt nyitott, neki a rendelő emeletén rendeztek be műtermet. Úgy tűnt végre kiteljesedhet házasságuk és semmi nem áll sikereik útjába. Decemberben első nagy önálló kiállítása nyílott volna, de Amrita december 5-én váratlanul rosszul lett, kómába esett és éjfél körül meghalt. A halál oka ismeretlen, bár több feltételezés is kering róla, az egyik szerint a férje által elvégzett abortusz következtében elvérzett. Holttestét december 7-én elégették, hamvait a Ravi folyóba szórták.
Képei legnagyobb része a delhi Modern Művészeti Múzeumban található, az ő munkáival kezdődik a múzeum állandó kiállítása. Itt látható egyik legismertebb képe az 1938-ban Kiskunhalason festett, Falusi piac címmel.
Amritát a modern indiai festészet megújítójaként tartják számon. Indiai “Frida Kahlónak” is nevezték művészi attitűdje, vibráló festészete és határtalan libidója miatt. Amrita Sher-Gil 28 évesen halt meg.
Életéről Sára Sándor készített dokumentumfilmet.
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: