LOMB KATÓ

A mai bejegyzésemmel ráfordulok a kiváló magyar csajszik bemutatására. Sokat molyoltam azzal, hogy ki legyen közülük az első. Valószínűnek tartom, hogy meglepetést okoz a választásom, hiszen rengeteg nála fantasztikusabb magyar asszony/nő van a palettán. Mégis miért Lomb Katót választottam? Nem bonyolult. Az én korosztályomnak komoly “hendikepje” van a nyelvtanulás terén. Jó sok évig küszködtünk az orosszal, sajnos nem sok eredménnyel. Sokan egy nyelvet is nehezen sajátítottunk el, akinek azonban kettőt, hovatovább hármat is sikerült, az már csodaszámba ment. De hogy tizenhatot?  Elképzelhetetlen. Respect! Nagy-nagy respect! Hát ezért.

Míg a külföldi színészeket, politikusokat, üzletembereket ismerjük, addig a tolmácsfülkében rejtőző vagy a tárgyaló felek kereszttüzében békésen üldögélő, esetleg a megbízója fülébe susotázzsal (na, ezt a szót most tanultam; francia eredetű, fülbe suttogó tolmácsolást jelent) tolmácsoló embert alig vesszük észre. Pedig megérdemelnének némi vállveregetést. Nem ismerjük őket, illetve egyet ismerünk közülük, Lomb Katót.

Ő lingvistának nevezte magát és nem maradt meg a tolmácsfülke rejtekében, hanem ismertté, sőt közismertté vált. Szívesen mesélt életéről, munkájáról. Láthattuk televízióban, olvashattuk könyveit.

Külsejét tekintve egy átlagos, aprócska szemüveges néni volt.  Ha ránéztél, nem is gondoltad volna, hogy legalább tizenhat nyelvet beszélt. Lomb Kató, a legendás tolmács és fordító, az első szinkrontolmácsok egyike volt. 1909-ben született, 2003-ban hunyt el. Talán az életrajzi adatokból nála ennyi is elég.

A fizika-kémia szakos Lomb Kató úgy indult el a tolmácspályán, hogy a második világháború után a budapesti városházán szükség volt valakire, aki megérti, mit is mondanak az orosz katonák. Lomb Kató megértette. No és ha már az ember beszél egy nyelvet, és ez a tudása hasznosnak bizonyul, miért ne tanulna meg még néhányat? Csakhogy a háború sújtotta ország nem bővelkedett sem nyelvtanfolyamokban, sem nyelvtanárokban – úgyhogy maradtak a könyvek és az autodidakta tanulás.

Olyannyira belejött a nyelvtanulásba, hogy az oroszt a szlovák, a dán, az angol, a francia, az ukrán, a bolgár, a japán, a kínai, az olasz követte… és később még vagy ugyanennyi. Ahogy ő fogalmazott, tizenhat nyelvvel keresett pénzt életében. Vagyis valószínűleg bírt olyan nyelvet is, amiért nem fizették, de keresett olyasmivel is, aminek azért nem volt magabiztos használója. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt kellett olyan szinten megtanulnia spanyolul, hogy külföldre kísérhessen egy politikai delegációt.

Manapság egy-két idegen nyelvet ismerni szinte alapvető követelmény és egyre kevésbé ritka dolog, a tizenhat azért mégis elképzelhetetlenül soknak hangzik még úgy is, hogy természetesen nem mindet ismerte és használta egyformán jól. Nem csoda hát, ha a téma és a poliglott tolmács nyelvismerete vitát generál ma is.

A nyelvész és a lingvista két különböző dolog. Utóbbiról azt mondta Lomb Kató, hogy az az ember, aki gyakorlati céllal tanul nyelvet, és használja is azt: legyen szó akár pénzkeresetről, akár egy szakterület idegen nyelvű irodalma iránti érdeklődésről. Nos, ebben kétségkívül sikerrel is járt: szkepticizmus ide vagy oda, azon nemigen van mit vitatni, hogy Lomb Kató zseniálisan végezte a munkáját.

Szerinte a recept egyszerű, és ezt nem is titkolta: olvasni kell. Méghozzá magunknak. Sőt nemcsak olvasni, de írni, sőt beszélni is. Lomb Kató saját szavaival élve, ő épp ezért közlekedett három „autóján” a nyelvek világában: az autolexia (magunknak olvasás, a könyv egyedül való felfedezése), az autográfia (írás önmagunknak élményekről, érzésekről, gondolatokról) és az autológia (a magunkkal való beszélgetés, a beszélgetés gondolatainak megfogalmazása a másik nyelven) könnyítette meg a dolgát.

A módszerének lényege az volt, hogy az olvasó-nyelvtanuló maga építse fel „saját használatra” a nyelvet. Erre pedig a legjobb egy olyan könyv, ami érdekel bennünket, csak nem értjük a nyelvet, amin íródott. Szótárra csak nagyon keveset támaszkodva, végig jegyzetelgetve, aláhúzva, szavakat kiemelve, a végére felismerhetetlenül egyedivé téve a könyvet lehet előrehaladni – amíg végül már egyre több ragad a kitartó olvasóra. Nagyon fontos persze, mondja Lomb Kató, hogy ne akasszanak meg bennünket a lényegtelen apróságok olvasás közben. Híressé vált mondata szerint „sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost” (Lomb Kató: Így tanulok nyelveket).

Mondhatnánk, hogy ez persze mind lehetséges, de nyelvzseninek kell hozzá lenni. Nos, Lomb Kató elméletének épp ez az egyik leglényegesebb eleme. Ő ugyanis azt mondja, hogy a nyelvtanulás egyáltalán nem tehetség, hanem elszántság és szorgalom kérdése. Persze nem mellékes az sem, hogy le tudjuk-e küzdeni a gátlásainkat. Minél nagyobb tudniillik a motiváció és minél kisebb a gátlás, annál hamarabb tudhatja magáénak egy nyelv ismeretét az elszánt nyelvtanuló – állítja a saját példájával elég jó bizonyítéknak számító poliglott.

Állítólag utolsó éveiben még megtanulgatott valamennyire héberül, biztos, ami biztos. Mindenesetre úgy fogalmazott, hogy hosszú életét a nyelvtanulás világította be – és nem a nyelvtudás. A mérleg: négy könyv, öt kontinens, tizenhat nyelv: számolatlan élmény és tapasztalat.

Lehet a módszerét vitatni, de az eredményei – legalábbis számomra – lenyűgözőek.

FOLYT. KÖV. !