A két festőnőről jó régen, kb. 14 éves koromban olvastam először, G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című regényében. Sokunknak kedvence az a napló, amely Germanus Gyula és felesége, Hajnóczy Rózsa Indiában töltött éveit mutatja be. A két, európai mércével furának titulált festőnő az időtájt jelent meg Rabindranath Tagore egyetemén, mikor Germanus is meghívott tanár volt ott. A regény írója kissé bohókásnak mutatja be a két nőt (anya és lánya), akiket az indiaiak pillanatokon belül befogadtak.
Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet Kőrösi Csoma Sándor és Baktay Ervin mellett a legismertebb India-utazók voltak. A két világháború között érkeztek Indiába, s egy életre otthonukká választották. A két festőművész képekben örökítette meg a tájat, a szent helyeket, de megfestették az egyszerű embereket, sőt, India vezető politikusait is.
Farkas Erzsébet, 1889-ben született Nagykanizsán. Feleségül ment Sass Brunner Ferenchez, tanárához, aki Ferenczy és Hollósy tanítványa volt. Az I. Vh. után Sass Brunner visszavonult, a felesége azonban Pestre ment a lányukkal. Megismerkedett a természetgyógyászattal, közben vallási kérdések is érdekelték. Utazásuk 1929. május 5-én kezdődött. Sassné az indulás előtt közölte leányával, hogy hova indul, és a 19 éves Brunner Erzsébet, aki ebben az időben Kisfaludi Strobl Zsigmondnál tanult szobrászatot, kijelentette, hogy ha nem mehet vele, apácakolostorba vonul. Először Rómába, majd Szicíliába mentek, ahol narancsárusításból tartották fent magukat. Egy épp ott tartózkodó indiai nőnek megtetszettek a képeik, és Rabindranath Tagoréval meghívattatta őket Indiába. A két nő saruban és maguk szőtte ruhában érkezett Santinikétánba, 1930-ban. Ott Brunner Erzsébet (a lány) festészetet tanult, míg anyja elsősorban meditált.
1932 és ’35 között keresztül utazták Indiát. Dél-indiai tartózkodásuk idején meghívta őket Mahatma Gandhi.
1935 és 1937 között Japánban éltek. Ekkor jelent meg Mystic India c. könyvük, amihez Tagore és Gandhi írt előszót. Japánban egy kiránduláson Sass Brunner Erzsébetet baleset érte, eltõrte a csípőcsontját, ezért nem volt képes tovább utazni. Míg ott időztek, megismertették a japánokat Petőfi költeményeivel, a költő verseit japán nyelven, a konzul segítségével ki is adták. 1938-ban az USA-ba utaztak. Képeiket kiállították San Fransiscóban, Los Angelesben, Chicagóban és New Yorkban. Ezután Londonba mentek, ott találkoztak Nehruval (később megfestették a portréját).
Majd visszatértek Indiába. A híres zarándokhely, az amarnathi Siva-barlanghoz történő zarándoklatról Sass Brunner Erzsébet festett elsőként képsorozatot. A II. Vh. idején az angolok a két nőt katonai fogolytáborba internálták. Később megengedték nekik, hogy Nanitalban lakjanak. Sass Brunner Erzsébetnek ekkor születtek a legszebb képei a Himalájáról. 1950-ben halt meg tüdőgyulladásban.
Anyja halála után Brunner Erzsébet felvette az indiai állampolgárságot és visszaköltözött Delhibe. Buddha 2500. születésének emlékére zarándoklatra indult, ahol megfestette India, Nepál, Thaiföld, Ceylon buddhista kegyhelyeit. 1959-ben részt vett a tibeti menekültek segélyezésében. Találkozott a Dalai Lámával, akit első európaiként megörökíthetett.
Művészetükkel a magyar közönséget a ’70-es években Indira Ghandi ismertette meg, aki magyarországi látogatásakor négy képüket hozta ajándékba. 1979-ben a Delhiben létrehozott Magyar Kulturális Intézetben rendezték meg az első Brunner kiállítást.
Brunner Erzsébet 1985-ben Gianni Singh indiai elnöktől átvette a Padma Sri állami ďíjat. A XX. század két kiveteles festőnője nem világot látni utazott Indiába, hanem, mert vonzódtak a spirituális világhoz.
Sass Brunner Erzsébet főként tájképeket, csendéletet és utcai képeket festett. “A nagyszerű látványok, a sivatag szikársága, a változó esőzések, a lótusz tavak köde, a Gangesz misztikus vize, az impozáns Himalája, az emberek nincs élete, spirituális és fizikai szépségük és a koncentrikus képek atmoszférája leírhatatlan nyomott hagyott.” – írta.
Részlet az indiai emberekről szóló írásából: “India népi élete színes és változatos. Türelem, Lemondás és Alázatosság ennek a leggyönyörübb. A törékeny testű hárfa elmék, a művészet remekei beleolvadva a tudásba, amiböl sugárzik a hit egyszerű biztonsága, a túlfűtött lélegzés megtartó hatalma, a lélek őszinte szépségében rejlő erő…”
Brunner Erzsébet anyjánál sokkal több portrét, életképet festett. Indiát elsősorban nem spirituálisan, inkább naturálisan ábrázolta. Gyerekek, férfi és női portrék, fák, állatok szerepelnek a képein. “Egyik speciális tanulmányomat Santali emberek között készítettem. Todiak és más indiai pásztorok egyszerű élete, érdekes és csöndes, falusi arcok – teli vannak kifejezőerővel.” Portréi önmagukban akár antropológiai tanulmányok is lehetnének.1988- Brunner Erzsébet 30 képet ajándékozott a Nagykanizsai Múzeumnak, ezekből és az itthon összegyűjtött képekből állt össze az az India varázsa című kiállítás, amelynek megnyitására hazalátogatott. 1989-ben Sassné születésének századik évfordulóját a Tihanyban megrendezett Tiszta Élet Öröm című kiállítás tette emlékezetessé. Egy még tetemesebb ajándék tette lehetővé, hogy 1997-ben Nagykanizsán állandó Brunner-kiállítás nyíljon, amelynek katalógusa, az Álomjárók Indiában címmel készült el. Brunner Erzsébet a nyolcvanas évek végén megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét, 1995-ben a Köztársaság Középkeresztjét. Könnyekig meghatódott, amikor 1997-ben a Sántinikétani Egyetem díszdoktorrá, Nagykanizsa város pedig díszpolgárává választotta. Súlyos ízületi gyulladása miatt késői éveiben már alig tudott mozogni, az utolsó nagy gyűjteményes Brunner-kiállításra, amelyet az Indira Gandhi National Centre for the Arts rendezett, már csak kerekes székében tudott eljutni, de a megnyitón még néhány felemelő szóval búcsúzott tisztelőitől. 2001 tavaszán távozott végleg el, buddhista szerzetesek szertartása kísérte utolsó útján.
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: