Az ezt követő 381 nap máig ható változásokat indított el a szegregációtól sújtott Amerikai Egyesült Államokban, ahol a szegregált buszokban a fehéreket és a feketéket gondosan elkülönítették egymástól. A fehérek a járművek első soraiban foglaltak helyet, míg az afroamerikaiak hátul ültek le, amikor az utasok megtöltötték a buszt, az újabb színesbőrű felszállónak már állnia kellett. Amennyiben egy fehér utas érkezett, a hátsó résznek az elsőhöz eső legközelebbi sorát ki kellett üríteni, a feketék pedig az út hátra levő részében kénytelenek voltak állva utazni. A feketék felszálláskor elől váltottak meg jegyeiket, majd a számukra fenntartott hátsó ajtókon léphettek a járműbe, de a buszvezetők sokszor nem várván meg az újra felszállást, elhajtottak.
Rosa Parks története akkor kezdődött, amikor Montgomeryben nem volt hajlandó átadni kifizetett helyét egy autóbuszon egy fehér embernek. “Elegem van abból, hogy másodrendű állampolgárként kezelnek” – közölte az őt felszólító sofőrrel, aki erre rendőrt hívott.
Rosa 1996-ban megkapta Bill Clintontól a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a Szabadság Érdemérmet. Az elnök később megemlékezett Rosa Parksról egy, az Unió helyzetéről mondott beszédében is, mint a déli szegregáció elleni harc elindítójáról. 1999-ben megkapta az amerikai Kongresszus aranyérmét is. A kitüntetésre tett ajánlásában az amerikai szenátus “az amerikai szabadság élő ikonjának nevezte”.
Rosa Parks az a fajta hős, aki nem rendelkezett emberfeletti képességekkel. Ő csak egyszerűen ülve maradt, amikor azt parancsolták, álljon fel. “Nem akartam, hogy igazságtalanul bánjanak velem, hogy megfosszanak egy ülőhelytől, amiért fizettem. Itt volt az idő… itt volt a lehetőség, hogy kiálljak azért, amiben hiszek, hogy kifejezzem, mit éreztem, mikor így bántak velem.”
