Ma egy kevéssé ismert, ám nagyon izgalmas személyiségről szedegettem össze infókat, és osztom meg Veletek. És ez a kevéssé ismert személy Helen Prejean, az amerikai halálbüntetés – ellenes mozgalom egyik ikonja, igazi híresség, bár sok amerikai csak Susan Sarandonként ismeri. A munkásságából készült ugyanis a Ments meg, Uram! című film, amely az apácát alakító Susan Sarandonnak egy Oscar-díjat is hozott.
Helen a Whiskyből a scotchot szereti, gyerekes vicceket mesél, zombis játékokat játszik a telefonján, és kifejezetten magabiztosan (az utasai szerint már-már veszélyesen) vezet. A katolikus apácákhoz kapcsolódó klisék egyáltalán nem illenek rá, még csak keresztet sem visel a nyakában. Viszont 73 éves korára sem őszült meg, ami szerinte majdnem olyan csoda, mint a szeplőtelen fogantatás.
Helen Prejean az ötvenes években lett nagykorú Louisianában, és ebben az időszakban egy katolikus lánynak két választása volt: vagy férjhez megy, vagy apáca lesz. Ő az utóbbi mellett döntött, és csatlakozott a Szent József kongregációhoz. Csak a nyolcvanas években jutott el oda, hogy nemcsak Jézusnak szenteli az életét, hanem a szegényeknek is, így beköltözött New Orleans egyik szegénynegyedébe. Ekkor került kapcsolatba a kivégzésére váró Elmo Patrick Sonnierrel. Sonier számláján valóban szörnyű bűncselekmény volt. A testvérével, Eddie-vel elraboltak egy tizenéves párt, a lány megerőszakolták, majd mindkettejüket megölték. Sonnierben felébredt a benne szunnyadó katolikus, és levélben felkérte Helen nővért, hogy legyen a lelki tanácsadója. Ő volt az első gyilkos, akivel az apáca szemtől szemben találkozott, és ő volt az első, akinek a kivégzésénél végig ott volt 1984. április 5-én (az ő halálsoron töltött időszakát mutatja be a film). Igaz, amikor aztán haza indult a börtönből, meg kellett állnia az autóval, mert hánynia kellett.
Helen nővér másik “pártfogoltja” Dzsohar Carnajev, a néhány évvel ezelőtti bostoni merénylet egyik elkövetője, akit harminc vádpontban bűnösnek talált az esküdtszék, ezek közül több önmagában is halálbüntetéssel sújtható. A vád élt is ezzel a lehetőséggel, és a záróbeszédében halálbüntetést kért a 21 éves elkövetőre, a védelem letöltendő életfogytiglani szabadságvesztésben is kiegyezne.
Helen Prejean nővér a halálbüntetés fáradhatatlan bírálójaként és a halálraítéltek bátor mentoraként szerzett magának hírnevet. Nem megtéríteni akarja a rabokat, hanem csak velük lenni, társaságot és némi méltóságot biztosítani nekik. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy felvette a kapcsolatot Dzsohar Carnajevvel, aki mindent elkövetett azért, hogy ez a büntetés-végrehajtási kategória érvényes legyen rá. A katolikus apáca többször találkozott a bostoni merénylővel, és a bírósági fellépését arra használta, hogy tudassa az esküdtekkel: úgy ítéli meg, hogy Dzsohar Carnajev őszintén sajnálja, hogy fájdalmat és szenvedést okozott az áldozatoknak.
Helen nővér felkészült az iszlámból, aminek köszönhetően sokat beszélgettek vallási kérdésekről, de csak az ötödik találkozójukon jutottak el oda, hogy Carnajev felfedte előtte a három halálos áldozatot követelő merénylettel kapcsolatos érzelmeit. „Senki nem érdemli meg, hogy úgy szenvedjen, mint ők” – mondta a nővér szerint mély átéléssel. Helen nővér szerint őszinte volt a fájdalom a hangjában, és a valódi megbánásra utalt az is, hogy közben lesütötte a szemét.
Carnajev esetében nem sikerült meggyőznie a bostoni esküdteket sem. Az egyhangú döntésben komoly szerepe lehetett annak, hogy a leghatásosabb (és tökéletesen soha nem cáfolható) halálbüntetés-ellenes érv, mely szerint a téves ítéleteket nem lehet jóvá tenni, ez esetben aligha állhatott meg.
Nem Helen nővér volt az egyetlen, aki szörnyeteg helyett az embert próbálta meg bemutatni az esküdtszéknek. A védelem több mint negyven tanút idézett be ugyanezzel a céllal, így rengeteg szó esett arról, hogy a csecsen bevándorló családban felnőtt kis Dzsoharnak viharos volt a gyerekkora, és hogy Carnajevéknek nehezükre esett alkalmazkodni az amerikai életformához, miközben az édesapán egy mentális betegség is eluralkodott.
Helen Prejeannak azonban sokkal erősebb érve van annál, hogy a vádlottnak nehéz gyerekkora volt: szerinte ugyanis az emberek, így Dzsohar Carnajev is, többet érnek, mint a legszörnyűbb dolog, amit az életükben tettek.
Pályafutása során számos halálra ítélt lelki gondozását látta el a kivégzésüket megelőző időszakban. Úgy véli, minden ember lelke megmenthető, mindenki képes megjavulni, és ezért senkit sem szabad megölni, akkor sem, ha egyébként egy szörnyeteg. A média egy része az évek során ismertté tette, valóságos sztárt csinált belőle. Sokan azonban úgy gondolják, hogy néha túltolja az “irgalmasság biciklijét”, és a krisztusi megbocsátáson túl is szimpatizál az elítélt gyilkosokkal, és a nyilvánosságban is szánalmat próbál ébreszteni olyan emberekkel szemben, akik soha nem kegyelmeztek áldozataiknak.
Helen Prejean azóta öt másik kivégzésnél volt jelen. Két könyvet írt, az elsőből (Dead Man Walking) készült a fent említett film Tim Robbins rendezésében. Háromszor jelölték Nobel-békedíjra.
Ahogy kiderült a leírtakból, Helen nővér meglehetősen ellentmondásos személy. A média, és különösen az említett Tim Robbins film ismertté tette tevékenységét. Van, aki világsztárként tekint rá, van, aki elítélően nyilatkozik róla. Én pedig csak meg akartam ismertetni Veletek…
A Ments meg, Uram! a legkatartikusabb film, amit az elmúlt – mondjuk – tíz évben láttam.
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: