Úgy érzem, hogy most enyhén szólva is nagy fába vágtam a fejszémet, amikor egy kevéssé ismert keresztény filozófus bemutatására vállalkoztam. Simone Weil francia írónő, aktivista, filozófus és misztikus, a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Életét és filozófiáját, lelkiségét, misztikáját, főleg az Új Ember és a Vigilia köre, elsősorban is Pilinszky János fordításai és esszéi révén ismerjük. Én ’98-ban a Vigilia kiadásában Ami személyes és ami szent címmel megjelent válogatott írásait olvastam először. Az, hogy olvastam, kissé nagyképűen hangzik, kb. ötször “futottam neki”, mire elkezdtem megérteni valamicskét Simone Weil gondolataiból. Később jobban megismertem, és meg is szerettem az írásait. Majd elkezdtem azokat népszerűsíteni a barátaim körében, hisz ők sem ismerték. Előzetesen jelzem, hogy a bemutatás messze nem teljes. Nem is ez volt a célom, inkább csak egy kis figyelemfelkeltés.
Simone Weil 1909-ben született Párizsban, jómódú értelmiségi zsidó családban. A kivételes tehetségű lány ógörögöt, modern nyelveket, valamint filozófiát tanult, osztálytársa volt többek között Simone de Beauvoir írónő. A társadalmi igazságosságért vívott harc, a szegények iránti szolidaritás korán a baloldali eszmékhez sodorta. Weil kezdetben azonosult a marxizmussal, majd meghasonlott addigi eszméivel, sőt a nyugati értelmiséget messze megelőzve elsőként ítélte el a sztálinizmus bűneit. Nem csak elméletben állt ki az elesettek mellett: gyenge fizikuma ellenére gyári munkásként dolgozott.
A 30-as évek végén egyre inkább a kereszténység felé fordult, és 1937-ben Szent Ferenc assisi templomában egy misztikus élmény után a maga egyéni módján katolizált. 1942-ben a nácizmus elől családjával Amerikába menekült, később azonban visszatért Európába, hogy támogassa a francia ellenállást. Rövid ideig Angliában élt, és csupán annyit evett, amennyi a megszállt területek lakóinak jutott. A tüdőbajtól megroncsolódott test nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat; 1943-ban, 35 éves korában elhunyt. Életműve filozófiai, vallásos, tudományos és politikai írásokat egyaránt tartalmaz. A már klasszikusként tisztelt francia gondolkodó a modern kori spirituális keresztény irodalom egyik legvonzóbb képviselője lett. Ellentmondásoktól feszülő életművét értékelve, egyesek sztoikusnak, mások mániákusnak, megint mások szentnek nevezik.
Sokan vitatják, hogy hivatalosan megkeresztelkedett-e, vagy az Isten iránti feltétlen szeretet vágyától hajtva “egyházon kívüli” keresztény maradt. De Simone Weil keresztsége – újabb adatok fényében biztosra vehető. Már a hatvanas években terjedni kezdett a hír Simone megkeresztelkedéséről. Újabban Simone Deitz megerősítette, hogy ő keresztelte meg haldokló barátnőjét. A kórházban Deitz a csapból vizet vett és megkeresztelte Simone-t: „Én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.”
Szemezgessünk kicsit a gondolataiból…(őszintén szólva, nekem komoly szellemi kihívást jelent ma is Simone Weil szövegeinek értelmezése 🙂 )
Az Ami személyes, és ami szent c. válogatás gondolatmenete mindenhol világos és egyszerű( 🙂 ); ugyanakkor mégsem csak triviális dolgokkal foglalkozik, sőt meglepő az a merészség, amivel szembefordul a megszokott, bejáratott gondolatmenetekkel.
A válogatás öt nagy fejezetre oszlik. Az elsőben (Ami személyes, és ami szent) általános gondolatokat olvashatunk az istenkeresésről, Isten és ember viszonyáról; a második (Lelki önéletrajz) sokkal személyesebb, Weil személyes élményeit, gondolatait tartalmazza. A harmadikban feljegyzéseiből, füzeteiből válogattak a szerkesztők – őszintén szólva szerintem ez a könyv legkevésbé érdekes része. Az a gondos megalapozottság hiányzik belőle, ami a legmegkapóbb benne; nehéz is folyamatosan olvasni ezeket a töredékeket, és elég sokszor ütközünk ismétlésekbe. A negyedik fejezetben a kortársak (Vas Istvántól VI. Pál pápáig) véleményét ismerhetjük meg Weilről, míg az ötödikben a jegyzetek vannak. Ezek nem mindig jól sikerültek, néha túlságosan tudálékosak, íróik mintha nem mindig tudnának a bírált művekig felérni.
Ahol elrejlik Isten című esszéjében Isten rejtett (valóságos, ugyanakkor titokzatos) szeretetének három közvetlen tárgyáról ír, ezek az egyházi szertartások, a világ szépsége és a felebarát. Aztán még hozzájuk kapcsolja a barátságot, mint ami „ha nagyon pontosan vesszük” más, mint a felebarát. Mindhárom ugyanannak a figyelemnek a lehetősége. Mindegyikben Isten elrejtett szeretete tárul fel – ha figyelünk rá. Weil szerint mindháromra képesek lehetünk, de van, hogy csak az egyiket ismerjük meg életünkben és csak abban mélyülünk el, figyelmünk arra tesz képessé. A világ szépsége, az egyházi szertartások szeretete, és a felebarát. Mindegyik egy-egy figyelemiskola.
Háromféle embert különböztetett meg: az első a személyére, a személyességére apellál, egyéni sikerre törekvése, érdekeinek érvényesítése vezérli, a második a kollektív, aki a „társadalmi megbecsülés” melegében kíván létezni, aki folyton közösségekre, csoportokra, társaságokra hivatkozik, politikai, hatalmi logikában gondolkodik, pártokat, közösségeket, vagy épp az egyházát, hitét bálványozza. A harmadik típusú ember megkülönböztetés nélküli figyelemmel fordul önmaga és mások, a világ felé. Ez a személytelen figyelem teszi lehetővé, hogy önmagával ne tartson ernyőt Isten és a felebarátja közé, hogy engedje neki, hogy rajta is átlátva a valóságost, a lényegit érzékelje, szemlélje.
Miben is áll hát Weil igazi jelentősége? Legfontosabb talán az, hogy példát mutat – lehet világnézetünk bármilyen, egy dologban mindenképpen tekinthetjük példaadónak: a lelkiismereti szabadság és a tolerancia egyértelmű, következetes alkalmazásában.
Simone Weil imádsága
Atyám Krisztus nevében add meg nekem a következőket:
Hogy testem egyedül a Te akaratoddal mozduljon, vagy váljék mozdulatlanná.
Hogy hallásom, látásom, ízlésem, szaglásom és tapintásom a teremtés pontos lenyomatát adják.
Hogy szellemem világosságod fényében, gondolatait egyedül a Te igazságod szerint rendezze.
Hogy érzékenységem a lehető leghatékonyabb formában s teljes tisztaságban élje át a fájdalom minden egyes részletét, s az örömöt is a legapróbb rezdüléséig.
Hogy szeretetem Isten szeretetének emésztő lángja legyen bennem s egyedül Isten iránt lobogjon.
S hogy minden, ami enyém, vétessék el tőlem, hogy Istentől fölemésztve Krisztussá lényegüljön át, s adassék eledelül a szerencsétleneknek, kiknek teste-lelke egyaránt nélkülöz mindenfajta táplálékot.
(Pilinszky János fordítása)
FOLYT. KÖV.!
Források:
http://valasz.hu/kultura/simone-passioja-22165
http://hu.radiovaticana.va/news/2015/07/30/simone_weil_misztikus_megkeresztelked%C3%A9se/1161933
http://www.hitvallas.hu/regi/hitv0402/hitv040215.htm
http://asziv.hu/archivum/2014/oktober/imaelet/megvallom-baratom-zavarba-jovok
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: