“Csöndes, sötét világom” Helen Keller

A mai napra egy igazi példaképet választottam. 

Helen Adams Keller amerikai író, aktivista és előadó. Ő volt az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett. Pár éve szobrot kapott a washingtoni Capitoliumban.

Helen Keller 1880. június 27-én született Tuscumbiában (Alabama) egy német gyökerekkel bíró jómódú családba. Születésekor egészséges, gyönyörű kisbaba volt, másfél éves korában viszont súlyosan megbetegedett, talán skarlát vagy agyhártyagyulladás lehetett, sosem tudták pontosan megállapítani az orvosok. Noha a betegségből látszólag hamar meggyógyult, ám a szövődmények kegyetlenek voltak: Helen megsüketült és megvakult. A család nagyon megrendült, amikor kiderült a szörnyű igazság, azonban minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető legbiztonságosabb környezetet teremtsenek a kislány számára.

Szülei lassan elfogadták a szörnyűséget, ami a lányukkal történt, beletörődni azonban nem akartak a gondolatba, hogy sosem tudnak majd kommunikálni vele. Egy újságcikk hozta meg számukra a megváltást. Keller anyja Charles Dickens  American Notes (Amerikai jegyzetek) című írásában olvasott Laura Bridgman siketvak kislányról, aki egy speciális iskolában megtanult írni és olvasni. A család számára új remény csillant meg, azonnal felkeresték Bostonban a cikkben szereplő Perkins Intézetet. Az iskola szívesen fogadta Helent, végül úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz a kislány számára, ha magántanítót küldenek hozzá: Anne Sullivant. Miss Sullivan szegény családban nőtt fel, apja részeges volt, sokszor bántalmazta a családot. Édesanyja korán meghalt, kisöccsével együtt árvaházba kerültek. Anne, a félig vak kislány a jó sorsnak köszönhetően a Perkins Intézetbe került. Az iskolában szorgalmasan tanult, rendkívül okos, kitartó, kedves és érzékeny lány volt, ezért őt választották Helen mellé. Anne 21 éves volt, amikor az iskola felajánlotta neki, hogy magántanítója lehet a kis Helen Kellernek. Anne örömmel elfogadta a lehetőséget anélkül, hogy tudta volna, mekkora fába vágja a fejszéjét.

“Tanítóm a megérkezése utáni napon utánam jött, a szobájába vitt és egy babát adott. A Perkins Intézet kis vak gyermekei küldték. Miss Sullivan felöltöztette. Ezt csak később tudtam meg. Mikor kevés ideig játszottam vele, Miss Sullivan a kezembe betűzte e szót: baba. Az ujjnak ez a játéka nagyon érdekelt s próbáltam utánozni. Mikor végül a betűket pontosan tudtam jelezni, nagy öröm és büszkeség fogott el. Lefutottam a lépcsőn, feltartottam kezemet és ujjaimmal mutattam a betűket. Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam az ujjaimat. A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van” – írja Helen.

Így kezdődött Anne és Helen kapcsolata, ami aztán 49 évig tartott. Eleinte nehezen értették meg egymást, hihetetlen nagy türelmet igényelt mindkettőjüktől a tanulási folyamat. Helen nem fogta fel, hogy tanul, Anne pedig nem tudta már hogyan magyarázni a vak és siket kislánynak az őt körülvevő világot. Az átütő sikert a víz hozta meg számukra. Miközben Anne Helen egyik kezébe vizet csurgatott, a másikba rajzolt. Mikor a kislánynak összeállt a kép, hihetetlen tudásszomj lett úrrá rajta. “Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: ‘víz’, először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette.” Az áttörés után már minden egyszerűbben ment. Anne naphosszat tanította Helennek a tárgyak, ételek, növények, élőlények elnevezését, Helen pedig szorgosan tanult. Agya hihetetlen gyorsasággal és intenzitással szívott magába minden új információt és biztonsággal raktározta el, amit hallott.

Idővel megtanultak úgy kommunikálni, hogy egymás tenyerébe írtak vagy rajzoltak, eztán már a Braille-írásra is megtanította Anne Helent, aki így végre kedvére olvashatott. Később már nem csupán angolul, hanem franciául, görögül, németül és latinul is. Már csak egy nagy álma volt: megtanulni beszélni. 10 éves korára ez is valósággá vált. “Addig nem nyugodtam, amíg tanítóm el nem vitt Sarah Fuller kisasszonyhoz, a Mann Horace Intézet igazgatójához. Ez a szeretetreméltó kedves nő ajánlkozott, hogy megtanít beszélni és 1890. március 26-án megkezdtük a tanulást. Fuller kisasszony módszere a következő volt: szép csöndesen elvitte a kezemet az arca előtt és a kezemet a nyelvéhez és ajkához érintette, mikor hangot adott. Nagyon igyekeztem mindent utánozni és egy óra alatt a beszédnek hat alapvető részét tanultam meg: az M. P. A. S. T. J. hangokat. Fuller kisasszony összesen tizenegy leckét adott. Sohasem felejtem el azt a meglepetést és örömet, amelyet az első mondat kiejtésekor éreztem: “Meleg van.” Igaz, hogy szakadozott és ingadozó szótagok voltak bizony azok, de már emberi nyelv volt.”

Helen kitartása és szorgalma meghozta számára a sikert: megtanult írni, olvasni, beszélni, kommunikálni a külvilággal. 14 éves korában Anne-nel New Yorkba költöztek, hogy iskolába járjanak, méghozzá a Wright-Humason-féle Siketek Iskolájába. Anne egy percre sem hagyta magára Helent, bárhová ment, bármit is talált ki, ő vele volt. 49 évig. 1900-ban Helen felvételt nyert a Radcliffe Főiskolára, ahol 24 évesen magna cum laude minősítéssel diplomázott.

Miss Sullivan nélkül a diploma nem lett volna lehetséges. Anne minden órára elkísérte Helent és szorgalmasan betűzte a lány tenyerébe az óra tananyagát. Helen sosem kért és nem is kapott könnyítést az iskolában, vagy felmentést helyzetére való tekintettel. Amit elért, azt magának és Anne-nek köszönhette. Ő az első siketvak a világon, aki bölcsészdiplomát szerzett. Anne a diploma után is Helen mellett maradt, annak ellenére is, hogy rátalált a szerelem és férjhez ment. Egészségügyi állapota azonban megromlott, így kénytelenek voltak felvenni Polly Thompsont házvezetőnőnek, aki gondoskodott róluk, így éltek négyen: Helen, Anne, a férje és Polly. Főiskolai évei végeztével Helen kiadta első életrajzi könyvét, amelyet később több más könyv is követett, összesen 12, valamint számos cikk, értekezés. A könyvek rendkívül sikeresek voltak, a figyelem középpontjába került a siketvak harcos nő. Hamarosan nemcsak íróként, hanem szónokként is felemelte hangját a fogyatékkal élők érdekében. 1915-ben megalapította a Helen Keller International nonprofit szervezetet, 39 országban járt és tartott beszédet Miss Sulivannel együtt, személyesen ismert minden amerikai elnököt és jó pár hírességgel ápolt baráti kapcsolatot. Mark Twain például azt mondta róla, hogy “a XIX. század két legérdekesebb egyénisége Napóleon és Helen Keller volt.” 

Helen és Anne élete eggyé vált. Ezt maga is tisztán látta: “Tanítóm annyira össze van forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Sohasem tudnám megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő szeretete ébresztette föl.” Anne Sullivan 1936-ban halt meg, ahogy Helen Keller egy része is. Eztán Polly vigyázott Helenre, ő utazott vele, segített neki a gyűjtésekben, szónoklatokban. A hatvanas években Helen egészsége megromlott, így utolsó éveit otthonában töltötte. 1964-ben hatalmas elismerés érte: megkapta a Szabadságért Elnöki Érdemérmet, majd 1965-ben a Leghíresebb Hölgyek közé választották a New York-i Világkiállításon. Helen 1968. június 1-jén halt meg álmában. Hamvait Anne Sullivan és Polly Thompson mellé temették.

Helen Keller élete egy csoda, azonban amit elért az életben Anne Sullivan nélkül nem sikerült volna. Két nő és egy csodálatos életút.

FOLYT. KÖV.!

http://www.hotdog.hu/irodalom/eletpalyak/helen-keller-1880-1967

https://hu.wikipedia.org/wiki/Helen_Keller

http://mek.oszk.hu/02900/02961/html