Ma 180 fordulatot vettem, és ismét jó nagyot léptem vissza az időben…
Kálvin 1539-ben Strasbourgban a francia menekültek gyülekezetének lelkésze volt, illetve ezzel egyidejűleg a Teológiai Főiskolán biblia magyarázatot tartott. A fiatal, de ekkora már befutott teológus nagy házat bérelt, aminek fenntartásához szüksége volt asszonyi segítségre. Alkalmazott ugyan házvezetőnőt, akinek kiválasztása azonban tragikusan sikerült. Kálvin barátja és munkatársa, Bucer látva a tudós helyzetét, megmondta neki, hogy meg kellene házasodnia. A 31 éves agglegény hallgatott barátja tanácsára, és beleegyezett, hogy keressenek neki egy megfelelő feleséget. Mivel Bucer számára egyértelmű volt, hogy Kálvinból hiányzott a leánykéréshez elengedhetetlenül szükséges „offenzív hozzáállás”, magára vállalta, a házasságközvetítői szerepet. Kálvin megadta a paramétereket: „A legfontosabb értékek egy nőben, amik megnyerik a lelkemet, az a kedvesség, a tisztaság, a választékosság, a takarékosság, az alázat – s legyen olyan, aki törődik egészségem állapotával is”. Ez utóbbi kitétel a már fiatalon is sokat betegeskedő teológus alkatára utal, aki naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus asztma miatt.
Mit mondjak? Kálvin nem volt egyszerű eset…
A Bucer szervezte „feleségkereső bizottság” noha három jelöltje is volt, mégsem járt sikerrel. A reformátornak szembe kellett néznie azzal, hogy rosszul kezelte a házasság kérdését. Rájött, hogy csak akkor találhat társra, ha legyőzi a félelmeit, és várja a csodát, éppen úgy, mint ahogy ezt Isten Országáról hirdette igehirdetéseiben. E felismerésben – persze – már szerepet játszott egy találkozás. A feltámadt vonzalom nem elvont szempontoknak felelt meg, hanem Kálvin lelkére hatott. Ekkor egy csapásra minden megoldódott.
Idelette de Bure a reformátor gyülekezetéhez tartozott. Özvegy volt, férjét, aki pestisben halt meg, Kálvin temette el. A fiatal teológust mélyen megérintette az asszony méltóságteljes odaadása, amivel ápolta haldokló férjét, nevelte két gyermeküket. Idelette 31 éves volt ekkor. Anabaptista holland menekültként érkeztek férjével Strasbourgba, ahol Kálvin gyülekezetébe kerülve reformátusok lettek. Micsoda vezetés volt ez! Isten két üldözöttet, egy francia Jeant és egy holland Idelettet elindít egymás felé, sok gyötrelmen, próbán át, míg végül a gyülekezetben egymásra találnak! Hosszú út vezetett egymáshoz, hogy aztán rövid nyolc év adassék nekik együtt…
1540. augusztusában kötöttek házasságot.
Kálvin három éves volt, mikor édesanyja meghalt. Nem sok tapasztalata volt a szeretetteljes otthonról, a családi fészekről. De ez volt az, amire szíve mélyén annyira vágyódott. A szerető keresztyén család modelljét Martin Bucer mutatta fel neki. „Amióta csak beléptem hozzájuk, nem láttam az idegenkedésnek semmi jelét, hanem mindenben az építést tapasztaltam meg” – írta. – „Soha nem tudtam úgy felállni az asztaluktól, hogy ne tanultam volna valamit”. Bucer feleségében, Erzsébetben a jó anyát látta meg, aki otthonosságot és vendégszeretetet teremtett, s férjének a legjobb kritikusa volt.
Idelette csendes, szelíd természetével a legjobb hátteret biztosította a – fizikai és lelki értelemben egyaránt – lázasan alkotó férjének. Kálvin nem sokat írt róla, de amit leírt, az sokatmondó. „Szolgálatomat hittel segítette” – jegyezte le. Máskor csak ennyit: ”Életem legjobb társaságát ő alkotta”. – „Hűséges segítőtársam volt lelkészi szolgálatomban is” – tette hozzá. Felesége gyakran elkísérte utazásaira, vigyázta egészségi állapotát, jóllehet az ő egészsége is meg-megtört, de lelki támaszt jelentett neki puszta jelenlétével. Kálvin életrajzírói sorra megemlítik róla: „szelíd erő jellemezte, egyéniség volt”. Erre szükség is volt, hiszen nem lehetett könnyű a reformátor feleségének lenni. Kálvin hűségesen szerette feleségét, de nagy terheteket kellett közösen hordozniuk. A nagyon szerény prédikátori jövedelem, a nagy és mozgalmas ház vezetése, ahol diákok tanyáztak, hogy a Kálvint hallgassák, férje állandó túlhajszoltságából adódó testi gondjai is rászakadtak.
1542 júliusában visszatértek Genfbe. Idelette ebben a feszített tempójú életvitelben fiút szült, de a gyermek, két héttel a születés után meghalt. Kálvin barátjának, Peter Viret lausannei lelkésznek ezt írta: „Feleségem koraszülést szenvedett el, nem kis veszedelemmel. Tekintsen ránk az Úr irgalmasan!”. Az utána következő öt évben még kétszer készültek az együttes szülőségre, de mindkét gyermek meghalt. 1544. május 30-án kislányuk született, aki folyamatos és magas lázban halt meg. A harmadik gyermek is koraszülött volt. Három elveszett remény… Három csecsemőtemetés… Hányszor prédikált pedig arról a genfi Szent Péter templomban, hogy a gyermekeket az Úr félelmében kell nevelni. S ennek gyakorlása éppen őneki, őnekik nem adatott meg. Erről így írt Kálvin: „Az Úr adott nekem fiút, de csakhamar el is vette. Ez talán a kegyelem elvesztésének a jele? Nem! Hiszen fiak seregét ajándékozta nekem a keresztyén világban”. Talán a megrázó emlékek helyretételének, feledésének vágya hajtotta Idelettet is, hogy gyakran Kálvinnal együtt meglátogatta a betegeket, például a genfi polgármestert is halálos ágyán, vagy a börtönben lévő foglyokat.
Alig kilenc évi házasság után, 1549. március 29-én meghalt Idelette. Mindössze 42 éves volt. A halálos ágyon már nem tudott beszélni, de arcának vonásai kifejezték szíve érzéseit. Amíg szólni tudott, ezek voltak utolsó szavai, ahogyan Kálvin lejegyezte: „Ó, dicsőséges feltámadás! Ó, Ábrahámnak és atyáinknak Istene! Századok óta reménykedtek Benned, és senki meg nem szégyenült. Én is Benned bízom!” Kálvin leírta: „Amikor már nem tudott tovább beszélni, én szóltam hozzá néhány szót Krisztus kegyelméről, az örök élet reménységéről, földi életünk zarándokút jellegéről és a hazatérésről. S aztán mást nem tudtam tenni, imába merültem”.
A “legjobb útitárs” halála után egy héttel ezt írta Kálvin egyik barátjának: „Nemcsak arra volt elszánt, hogy megossza velem a hátratételt és a szegénységet, hanem kész volt velem a halálba is menni. Ez után ha nem erőnek erejével uralkodom magamon, nem tudtam volna ezt a veszteséget elviselni”. Kálvin soha nem árult el semmit sem életének az intim részleteiről, házasságukról, de mások megjegyezték: az erős szeretet, tisztelet és közösségvállalás jellemezte kapcsolatukat – mindvégig. Kálvin és Idelette, a gyülekezetük a keresztyénség ügyének szentelték életüket, Isten Országát szolgálták ebben a világban.
Kálvinnak Isten ajándéka volt Idelette de Bure, akiről kis idővel halála után ezt írta: „Ennek a léleknek a nagysága erőteljesebben befolyásolja majd hátralévő életemet, mint száz előírás, amit nem teljesítettem”.
FOLYT. KÖV.!
Forrás:
https://en.wikipedia.org/wiki/Idelette_Calvin
https://mylordkatie.wordpress.com/2010/07/15/idelette-de-bure/
http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/eletrajz/pruzskal/PP1_3_05.HTM
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: