Bocsesz a címben szereplő viccért, de annyira “ül” ez a poén a mai választottamra, hogy kár lett volna kihagyni. Tehetséges, keatív, bátor, kitartó, szép… csak néhány jelző azok közül, amelyek illenek rá. 
 
Elizabeth Jane Cochran 1864. május 5-én született. Írói tehetségét már 16 évesen elismerte a Pittsburgh Dispatch című lap szerkesztősége – amíg ki nem derült, hogy nő. A lap egyik újságírója, Erasmus Wilson gúnyos írása a korabeli nők kedvezőtlen helyzetéről válaszra sarkallta, és „kis árvalány” álnéven levelet írt a szerkesztőségnek, amit le is közöltek. Így kezdődött újságírói karrierje, amelyben rengeteg akadály állt előtte. Miután akkortájt elképzelhetetlen volt, hogy egy nő a saját nevén publikáljon, egy népszerű dalocska hősnője, Nellie Bly nevét vette fel.  
 
Kezdetben a gyári munkásnők helyzetéről írt tényfeltáró cikkeket, kiadója azonban az úgynevezett női oldalakra irányította, ahol a divatról, társasági eseményekről, kertészkedésről kellett írnia. Ám ezek a feladatok nem elégítették ki. Nellie elérte (21 éves volt ekkor), hogy külföldi tudósítóként Mexikóba küldjék. Mintegy fél évet töltött a közép-amerikai országban, ahonnan folyamatosan küldte tudósításait a mexikói emberek életéről, szokásairól, a szegénységről, a korrupcióról. Egyik riportjában egy helyi újságíró bebörtönzése ellen emelt szót, és a mexikói kormányt bírálta, emiatt kiutasították az országból. 
 
Mivel kiadójától továbbra sem nem kapott megfelelő feladatot, Bly 1887-ben otthagyta a lapot, és New Yorkba költözött. Néhány hónap múlva elérte, hogy Joseph Pulitzer a New York World tulajdonosa feladatot adjon neki. Nellie Bly elvállalta, hogy őrültséget tettetve bejut a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és leleplező cikket ír az ott uralkodó, rettentő állapotokról.
 
Komolyan rákészült a feladatra, egy éjszakán keresztül gyakorolta a tükör előtt a meggyőzően zavart arckifejezést, majd beköltözött egy munkásnők számára fenntartott átmeneti otthonba. Az ott tanúsított irracionális viselkedése miatt tébolyultnak hitték, ezért kihívták a rendőrséget. Később orvosi vizsgálatnak vetették alá, őrültnek nyilvánították, majd a Blackwell-szigetre szállították. A média felkapta a „szép bolond lány” történetét.  A New York Times egy „rejtélyes lelenc”-ről cikkezett, akinek „vad és űzött” a tekintete, és egyre csak azt sikoltozza: „Nem emlékszem, nem emlékszem semmire!”  Így Bly első kézből szerezhetett tapasztalatokat az elmebetegek életéről. És bár sokan írtak róla, Bly volt az első, aki beépült. Amit pedig a tíz nap alatt ott tapasztalt, az a legrémisztőbb elképzeléseket is felülmúlta. Hanyag orvosokat és a pácienseket brutálisan bántalmazó ápolókat talált. Raboskodtak ott külföldi nők is, akik ugyan teljesen normálisak voltak, de mivel nem volt pénzük és nem beszéltek angolul, itt lyukadtak ki. Mindenhol kosz volt, rettenetes ételt szolgáltak fel, nem volt melegvíz. Bly beszámolója szerint éjszakánként vacogott, kék volt a hidegtől a bőre. Egyszer pedig teljesen váratlanul három vödörnyi jéghideg vizet öntöttek rá az ápolók. Úgy érezte, mintha fuldokolna. A nővérek érzéketlenek és durvák voltak, nem engedték a betegeket beszélni, és ha nem engedelmeskedtek, verték őket. Tíz nap után Pulitzer intézkedett, hogy Nellie Blyt kiengedjék az intézetből. Cikke nagy szenzációt keltett, és hírnevet szerzett neki. Bly bevonásával a város vizsgálatott indított, melynek eredményeképpen elbocsátották a kegyetlenkedő nővéreket, az indokolatlanul ott tartott ép eszűeket kiszabadították, és egymillió dollárt áldoztak a koszt és az orvosi ellátás javítására.
 
Leleplező riportok sora következett még, Nellie protestált a gyermekmunka ellen, sokat tett az árvákért, de nevét messze földön híressé mégis Föld körüli útja tette. 1888-ban azzal  állt elő, hogy megvalósítja a Verne által elképzelt utazást: nyolcvan nap alatt körbeutazza a Földet. 1889. november 14-én, reggel 9 óra 40 perckor kezdte meg 24 900 mérföldes útját a világ körül. 200 angol fonttal, pár dollárral és egyetlen poggyásszal indult útnak. Gőzhajóval és vasúton utazott. És bár a sztori szimpla utazásnak indult, az akkortájt elinduló Cosmpolitan főszerkesztője lehetőséget látott benne, ezért ugyanazon a napon saját újságírónőjüket is útnak indították, hogy megverje Bly-t. A terv az volt, hogy az ellenkező irányba halad majd. Az éledező amerikai médiapiac pedig hamar rátalált a versenyre, tippversenyt indítottak, és elég nagy érdeklődés kísérte a két nő viadalát. Bly előbb Angliába érkezett meg, majd Franciaországba utazott, ahol találkozott Jules Vernével is. Aztán dél felé haladt, megjárta a Szuezi-csatornát, járt Pekingben, Hongkongban és Japánban is. Általában hajón és vonaton utazott. Egészen sokáig azt sem tudta, hogy versenyben van. Arról, hogy egy másik lap is elindított valaki, csak december végén, Hongkongban hallott először. Ráadásul ekkor azt közölték vele, hogy vesztésre áll, és a semmiből előkerült riválisa három nappal előrébb jár. Az óceáni viharok miatt végül a tervezettnél két nappal később, január 21-én érkezett San Franciscóba. Pulitzer különvonatot bérelt a számára, onnan azzal mehetett haza New Jerseybe. Hetvenkét nappal, hat órával, tizenegy perccel és tizennégy másodperccel elindulása után Nellie Bly megérkezett New Yorkba. Bly útja világrekord volt, sikeres vállalkozásával egy csapásra híres lett, a korszak független nőjének ideáljává is vált, és így sok korabeli nő példaképe lett.
 
Bly 1895-ben hozzáment egy negyven évvel idősebb milliomos gyártulajdonoshoz. Felhagyott az újságírással, és az acéleszközöket gyártó cég igazgatója lett. 1904-ben meghalt a férje, és Bly az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb vállalkozónője lett. Az üzlet azonban nem ment olyan jól neki, a történetek szerint alkalmazottai annyi pénzt sikkasztottak el, hogy az egész cég csődbe ment. Bly visszatért az újságíráshoz, például tudósított az európai frontról az első világháborúban.  1922-ben halt meg, 57 évesen. Életéből színdarabok, könyvek és film is készült.