Hát ez nehéz szülés volt… Szeretném előre bocsátani, hogy a mai bejegyzésemmel nem kívánok állást foglalni Oriana Fallaci munkásságát illetően. Tudom, hogy sokak számára enyhén szólva sem komilfó a nő, sőt! Munkássága, noha milliók imádták, tisztelték, és ezzel egyidejűleg milliók gyűlölték is, vitathatatlan, ezért mindenképpen érdemes a bemutatásra. Először inkább a túlzott radikalizmusa váltott ki szélsőséges reakciókat az emberekből. Később azonban a szélsőséges nézetei osztották meg az olvasóit.
Fallaci 1929. június 19-én született Firenzében. Olaszország ekkor Benito Mussolini kezében volt. Oriana szülei politikai aktivisták voltak, és harcoltak Mussolini, illetve a náci Németország ellen is. Oriana 14 évesen bekerült az ellenállásba, majd 17 éves korában a közép-olaszországi Il Mattino lap tudósítója lett. Fallaci újságírói karrierjét a római nagyvilági társasággal kezdte, meginterjúvolta Marcello Mastroiannit és Federico Fellinit. Később Hollywood őrült világa felé fordult. Mindig kimondta amit gondolt, és ezzel gyakran nagy tetszést aratott. Például Salvador Dalíról megállapította, hogy „nagy barátja Francónak és nagyon antipatikus”. Clark Gable-ről, az Elfújta a szél szívtiprójáról pedig az volt a véleménye, hogy még nem találkozott nála félénkebb férfival…
1960-ban fordulat következett be karrierjében: riportsorozatot készített a nők helyzetéről a keleti országokban, valamint a hatvanas években haditudósított Vietnamból. ’68-ban Mexikóvárosban, a diáktüntetésen három golyót kapott a hátába. Halottnak hitték, egy halottasházban egy pap vette észre, hogy még él, így menekült meg. Riportjait a Time Magazin publikálta. Ekkorra korának egyik legnagyobb riporterévé vált, aláírása nemzetközi referencia volt.
A világ vezető politikusait és hírességeit évtizedekig “rettegésben” tartotta, nem ismerte a zavart. Tartottak visszafogottnak cseppet sem mondható kérdéseitől, pengeéles logikájától. Akivel Oriana interjút készített, az biztos lehetett benne, hogy fontos tényező a világban. Egy idő után már megengedhette magának, hogy egy-egy interjúra akár egy évig is készüljön. Elismertette Henry Kissingerrel, hogy a vietnami háború „értelmetlen” volt. Nixon elnök külügyminisztere később úgy emlékezett erre a beszélgetésre, mint a „legkatasztrofálisabb interjúra, amelyet valaha is megélt”. Fallaci bejárta a világ nagyjait a Dalai lámától Golda Meirig, Indira Gandhit és Lech Walesát is tűz alá vette kérdéseivel. Khadafiról azt mondta, hogy „klinikai hülye”, a spanyol királyi párt „idiótáknak”, Jasszer Arafatot pedig „műveletlennek” nevezte, aki ráadásul ötpercenként ellentmond önmagának.
Híres lett a Khomeini ajatollahhal készített viharos interjúja, amelyre tíz napot várakozott, és akkor is csak csadorban járulhatott az iráni vallási vezető elé. Arról faggatta az iráni forradalom irányítóját, hogy milyen indokok vezették arra, hogy országa minden asszonyát fátyol viselésére kényszerítse. A beszélgetés hamar élesbe fordult. Fallaci megkérdezte, hogyan lehet csadorral úszni? „A mi szokásaink nem tartoznak önre” – válaszolt Khomeini. Ha nem szereti az iszlám öltözetet, nem kényszerül hordani azt, mert az mindenek előtt a fiatal csinos nők számára készült.” „Nagyon jó, miután ön ezt mondta, azonnal le is veszem ezt a középkori hülye öltözéket” – vágott vissza az újságírónő, és levetette a fátylát. Később azt mondta, hogy „az ajatollah volt a legkedvesebb idős ember, akivel valaha is találkoztam” és Michelangelo Mózes szobrához hasonlította.
Az 1970-es évek végén visszavonult mint újságíró, ezután csak regényeket és esszéket írt. 1975-ben jelent meg „Levél egy soha meg nem született gyermekről”című könyve, amely az abortuszról, az anyaságról és a családról szól. 1981-ben írta meg az „Egy ember” című könyvét, amely tiszteletadás kedvesének, a görög költő és politikus Alexandrosz Panagulisznak, aki 1976-ban egy autóbalesetben halt meg. 1992-ben publikálta a libanoni polgárháborúról szóló „Insallah” című könyvét. Mindezek mellett újságírást oktatott a tekintélyes amerikai Yale, Harvard és a Columbia egyetemeken.
Végül teljesen visszavonult (New Yorkban élt), és tíz éven át néma maradt, egészen 2001.szeptember 11-ig. Ekkor régi munkaadója, a Corriere della Sera szerette volna megismerni volt haditudósítója véleményét a történtekről. Szeptember 29-én megjelent Fallaci cikke, amely óriási visszhangot keltett. Az esszé, amelynek címe „Düh és büszkeség”, igazi, iszlám elleni szöveg, amely bővelkedik kegyetlen szavakban. Azt írta, hogy tíz imámból kilenc „a terrorizmus szellemi vezetője”, hogy„Allah fiai ahelyett, hogy hozzájárulnának az emberiség haladásához, azzal töltik az idejüket, hogy napjában ötször imádkoznak”. Franciaországban a Gallimard és a Grasset kiadók elutasították az írás kiadását, a Les Edition Plon aláírta és 2002. májusában megjelent. A „Rasszizmus elleni, és népek barátságáért folytatott harc mozgalom” követelte a párizsi Legfelsőbb Bíróságtól a könyv betiltását, amit elutasítottak, a vélemény szabadságára hivatkozva. Fallaci gondolatai inspiráltak olyan szélsőjobboldali politikusokat, mint a francia Marine Le Pent vagy a holland Geert Wilderst. 2004-ben megírta „Az ész ereje” című esszéjét, amelyben amiatt bánkódott, hogy „Európa minden nappal egyre inkább az iszlám gyarmatává válik és Eurabiává alakul át”. A Libération úgy írt róla, mint a „vén őrült Oriana Fallaci, aki a kontinens etnikai tisztaságának megszállottja”.
Számos irodalmi díjjal tüntették ki, megkapta a St. Vincent-díjat, a Banaccarella-díjat Nothing és So be It című műveiért (1971-ben), Viareggio-díjat (1979-ben), Antibes-díjat pedig a sokat támadott Insallah című művéért (1993-ban). A Columbia Egyetemen díszdoktorrá avatták. Műveit 21 nyelvre fordították le, köztük angol, spanyol, francia, német, svéd, görög, lengyel, horvát, szlovén, magyar nyelvre is.
Oriana Fallaci élete vége felé harcos antifasiszta ellenállóból és ateistából, szélsőséges idegengyűlölő, és vallásos lett. Váratlanul „keresztény ateistának” vallotta magát. XVI. Benedek pápa meghívta nyári rezidenciájára, ahol csodálatát fejezte ki iránta a keresztény értékek védelmezéséért. Fallaci személyes vagyonát a Lateráni Pápai Egyetemre hagyományozta. Élete vége felé mindaz, amiért feministának tekintették, az ellenkezőjébe fordult, ellenezte az abortuszt és az egyneműek házasságát. 2006. szeptember 15-én éjszaka, 77 éves korában egy firenzei klinikán hunyt el, mellrákban.
Olaszországban Oriana Fallaci vitathatatlan ikon maradt. Az ELLE magazin olasz kiadásának újságírója, Cristina de Stefano, a róla szóló életrajzában dicsőségét zengi, és szabad nőnek nevezi. Ehhez a rehabilitációhoz hozzá kell tenni Marco Turco életrajzi filmjét. A rendező szerint „elmesélni Oriana Fallaci történetét, olyan, mint elmesélni a 20. század történetét”
FOLYT. KÖV.!
Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Oriana_Fallaci
http://gepnarancs.hu/2015/08/ki-volt-valojaban-oriana-fallaci/
Az interjúk nagyasszonya | Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez
köszi, én is bírom. 🙂
Én azon emberek közé tartozom, akik ellenzik a szélsőséges cselekedeteket, gondolkodást, DE azok közé is, akik nem gyűlölik Őt. Sok írását olvastam évekkel ezelőtt. Ma is aktuális dolgokról írt. Valóban a 20. század egyik legnagyobb publicistája, írója, riportere minden tekintetben. Számomra ő egy fantasztikus nő volt.