Az egyetem első évében kötelező olvasmány volt Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című, meglehetősen nagy port kavart műve. (Arra sajnos nem emlékszem, hogy melyik tantárgy keretében, csak az biztos, hogy a politológia szakon, és természetesen a mű kapcsán dolgozatot is kellett írni: A hazugság filozófiája címmel 🙂 .) Mindegy is, már egy ideje fontolgatom, hogy írni kéne a szerzőről. Nem vagyok őrült, pontosan tudom, Hannah Arendt munkásságáról írni néhány mondatban, felkészületlenül, lehetetlen. Ez a szösszenet mindössze “gyorsfotó” egy, talán kevéssé ismert filozófusnőről.
A XX. század egyik nagy női filozófusa, 1906. október 14-én született a ma Hannoverhez tartozó Lindenben. Vallását nem tartó – neológ – zsidó családból származott. Apját hétéves korában elvesztette, a szociáldemokráciával rokonszenvező anyja liberális nevelésben részesítette. A zsidó vallási hagyományokat nagyszüleinek köszönhetően ismerte meg, s noha vallását nem gyakorolta, gyökereihez egész életében ragaszkodott.
1924-től a marburgi egyetemen hallgatott filozófiát Martin Heideggernél és Nicolai Hartmann-nál. Ekkor bontakozott ki a nős, kétgyermekes Heidegger és a tizennyolc éves Arendt egy egész életen át tartó szerelme. Heidegger tanácsára egyetemet váltott, Freiburgban Edmund Husserl hallgatója lett, majd 1928-ban Karl Jaspersnél diplomázott. Egy évvel később doktori disszertációján dolgozva találkozott Günther Sternnel, akivel néhány héttel később már össze is költözött, majd kilenc hónappal később házasságot kötöttek. A pár egy évig Frankfurtban élt, ahol Arendt újságírói munkája mellett szemináriumokat látogatott, majd visszatértek Berlinbe. Ekkor kezdett el a zsidó asszimiláció kérdésével, a zsidóság helyzetével foglalkozni és aktívan politizálni. 1932-ben már látta, hogy hamarosan el kell hagynia Németországot, de ekkor még a maradás mellett döntött. A náci politika térnyerésével párhuzamosan egyre tevékenyebb részt vállalt a cionista mozgalom munkájában, 1933 júliusában öt napra őrizetbe is vette a Gestapo. Arendtet a zsidó értelmiség sem tudta elfogadni, mert nem értett egyet konzervatív nézeteikkel, és élesen elítélte a kialakulóban lévő politikai rendszert. 1933 végén az emigráció mellett döntött. Csehszlovákián, Olaszországon és Svájcon keresztül jutott el Franciaországba. Párizsban egy zsidó menekültszervezetnél kezdett dolgozni. Férjétől 1937-ben vált el, ugyanebben az évben megfosztották német állampolgárságától. 1940 januárjában férjhez ment a szintén politikai filozófiával foglalkozó Heirich Blücherhez, de májusban ellenséges külföldiként internálták, és egy dél-franciaországi táborba került. Egy hónap múlva sikerült megszöknie, és Lisszabonon át családjával New Yorkba menekült. Amerikába érkezése után a zsidóság problémáinak lehetséges megoldásait kereste, a háború után is tevékenyen részt vett a zsidó nép helyzetének rendezésében.
1950-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, és egyetemi oktatóként kezdett dolgozni. A legnevesebb intézményekbe hívták tanítani, oktatott a Berkley, a Princeton, a Columbia, a Yale és a Northwestern egyetemeken, és ő volt az első nő, aki teljes professzori státust kapott a Princetonon.
Munkássága legnagyobb részében a hatalom természetéről értekezett, kutatta a különböző politikai berendezkedéseket, az autoriter és a totalitárius rendszereket. A totalitarizmus gyökerei című művében a náci Németország és a Szovjetunió politikai berendezkedésének gyökereit igyekezett feltárni. A két rendszer közé tett egyenlőségjel azonban megosztotta a kritikusokat. A szabadság kérdése is központi helyet foglalt el elméleti munkásságában.
A New Yorker tudósítójaként 1961-62-ben végigköveti az Eichmann-pert, és világszerte feltűnést kelt az Eichmann Jeruzsálemben című művével. Adolf Eichmann, egykori SS őrnagy az európai zsidók meggyilkolásának egyik szervezője volt. 1961-ben került bíróság elé. Arendt nem azt az Eichmannt látta, akire számított. Nem egy bestiális szörnyeteget, hanem egy átlagos bürokratát, aki mindig jobban akart teljesíteni másoknál, akinek a parancs szent volt. Ő csak útvonalakat, menetrendeket, vagon- és mozdonyszámokat látott, csak a logisztika érdekelte. Az, hogy a vagonokba zsidókat zsúfoltak, és a vonatok végállomása haláltábor, nem. Egy biztos: ő valóban soha nem ölt meg senkit. Konkrétan, a szó szoros értelmében valóban nem. Közvetve viszont milliókat.
Arendt Eichmann alakjával kapcsolatban fejlesztette ki gondolatait a gonosz banalitásáról. Álláspontja szerint a gonoszban nincs erkölcsi ítélet, mert nincs erkölcsi gondolkodása. A mű vezérgondolata a gonoszság, a tömegek feletti befolyás megszerzése, illetve a feltétlen engedelmesség és a lehetséges következmények átgondolásának hiánya.
Arendt kimondja a zsidó tanácsok „részbűnösségét” a holokausztban. Hogy tehettek volna másképp. Ha nem ennyire szervezettek, ennyire „beszervezhetők”, ha hagyják széthullani közösségeiket, ha inkább a káosz uralkodik, akkor nem lehetett volna ilyen egyszerűen és gyorsan gettókba szervezni az embereket, és akkor (talán) nem haltak volna meg ennyien. Cikkeinek és könyvének ez a része teljes felháborodást keltett a zsidó közösségekben. Követelték a The New Yorkertől, hogy fejezzék be a cikksorozatot, és tiltakoztak az ellen is, hogy könyvben jelenjen meg ez a „rágalom”. Még a katedráról is megpróbálták eltávolítani. Ő azonban nem tágított. Kitartott amellett, hogy nem védeni, csak megérteni akarta Eichmannt. Aki nemhogy gonosz nem volt, még csak antiszemita sem, csak egy parancsot teljesítő, gondolkodásra képtelen bürokrata. És éppen ez ösztönözte Arendtet a további kutatásaira, hogy megértse a gonosz banalitását, hogy a világtörténelem legnagyobb gonosztettei miért mindig a „senkik” nevéhez kötődnek.
Soha nem adta fel vagy tagadta meg zsidóságát, még ha mások ezt meg is tagadták tőle. Sőt, az egyik leghíresebb interjújában azt mondta, ő soha nem volt német, a néphez tartozás értelmében, csak német állampolgár, illetve német anyanyelvű zsidó. Így különböztette meg magát a németektől, miközben a zsidók megbélyegzése ellen harcolt. Felelőssé tette a zsidó vezetőket milliók haláláért, miközben védte is őket. Elítélte Eichmannt, miközben fel is mentette. Ez az ambivalencia, ez a többirányú lojalitás tették lehetővé, hogy szembenézzen, hogy tudomásul vegyen, és ez adta műveinek kreativitását, valamint ez teszi Hannah Arendtet ma is aktualizálhatóvá.
Újszerű gondolatai, történelemértelmezése miatt számtalan támadás érte. Arendt kétségkívül ellentmondásos egyéniség, de modern, öntudatos asszony volt, akit új hazája, New York értelmisége először kivetett magából. “Eichmann Jeruzsálemben: riport a gonosz banalitásáról” című művét félreértelmezték és tiltólistára tették.
1975-ben, hatvankilenc éves korában hunyt el. New York államban temették el, annak az egyetemnek a közelében, ahol férje évekig tanított. 2013-ban Margarethe von Trotta rendezésében mutatták be a Hannah Arendt című filmet, amely életének azt a korszakát dolgozza fel, amikor Eichmann jeruzsálemi bírósági tárgyalásáról készített cikksorozatot egy amerikai folyóiratnak, és amely a Gonosz banalitása címmel jelent meg.
FOLYT. KÖV.!
Források:
http://magyarnarancs.hu/konyv/szaz_eve_szuletett_hannah_arendt_egy_vitatott_kosersagu_gomboc-66460
http://www.lafemme.hu/emberek/592_hannah_arendt
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hannah_Arendt
http://www.es.hu/cikk/2003-03-19/-/arendtrol-eichmannrol-tenyekrol.html
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: