Ha a reformációról beszélünk, elsősorban Luther, Kálvin, Zwingli Melanchthon neve jut eszünkbe. És meglehetősen méltatlanul bánunk azokkal a nőkkel, asszonyokkal, akik egyedül vagy férjük méltó és hűséges társaként lettek a reformáció tanainak hirdetői, terjesztői. Ilyen nő volt az olasz származású ferrarai Olympia Morata, aki költőnőként, fordítóként állt a reformáció táborába, de mire oly sok hányattatáson keresztül eljutott Heidelbergbe, a tüdőbaj fiatalon, 28 éves korában végzett vele. És ilyen asszony volt Kálvin kortársa, Marie Dentière genfi reformátornő, igehirdető, bibliakutató is.
Marie Dentière, a reformáció első női historikusa 1490-ben Tournaiban született. Gondolkodásával messze előtte járt korának, a nők egyenrangú emberként, és prédikátorként történő elismeréséért küzdött. Korábban hosszabb ideig egy női ágoston-rendi kolostor apátnője volt, a mai Belgium területén. „Csak álszentség, lelki sivárság és kényszer uralkodott ott. Menekültem innen”.
Lutherhez hasonlóan ő is „kiugrott” a rendből, és meg sem állt egészen Strasbourgig, ahol egy református lelkésszel házasságot kötött. A férje hamarosan állást kapott Svájcban, ezért a házaspár odaköltözött. 1533-ban meghalt a férje. Az özvegy később újra férjhez ment, ezúttal Antoine Froment lelkészhez. Annak ellenére, hogy Genfben éltek, a férje Kálvin miatt nem szolgálhatott. Farel levélben tájékoztatta Kálvint arról, hogy a férj ivásnak adta a fejét, amin „nem csodálkozom, mert Marie teljesen uralkodik fölötte”. A „domina” természetű teológusnő, a női emancipáció előfutára volt.
Az asszony kapcsolatban állt kora jeles hitújítóival, így Martin Bucerrel, Farellel, Viretvel. Nem volt elég neki a lelkészfeleség szolgálati köre, önállóságra törekedett. Három terjedelmes írás maradt utána. Az egyik a „La guerre…”, 1536-ból, Háború Genf városáért és felszabadításáért. 1539-ből származik a „Défense pour les femmes” (Asszonyok védelmére írt írat). Valamivel később született az „l’Épître très utile…” (Nagyon hasznos levél, összefoglalva és feljegyezve egy Tournaiban élő keresztyén asszony által, megküldve Navarra királynőjének, a francia király nővérének, a törökök, zsidók, hitetlenek, meg a hamis keresztyének, az újrakeresztelkedők, s a lutheránusok ellen.) Ez az ellenkező attitűd volt Marie jellemzője. A példaképe a samáriai asszony (Ján 4) volt: „Volt nagyobb prédikátornő, mint a samáriai asszony? Aki bátor volt, hogy hirdesse Jézust és az Ő Igéjét?
Még Kálvin Genfbe érkezése előtt a klarisszák között megindult a személytől-személyig terjedő reformációs mozgás. Marie, korát meghaladva Genf utcáin prédikált arról, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, és miért hordanak a papok hosszú palástot. Ez nagyon bosszantotta Kálvint.
Dentière a francia nyelvű reformáció első női alkotója, védelmezője, terjesztője volt. Írásainak alaphangja egyértelműen feminista, a lázadó, kritikus nő szólal meg bennünk. Munkáiban hangsúlyozza a reformáció fontosságát, de azt is, hogy a vallási gyakorlatban nagyobb szerepet kell kapnia a nőknek, hiszen a nők és férfiak ugyanolyan képzettséggel rendelkeznek, és ezáltal ugyanolyan jogosultak a Szentírás értelmezésére is. Az Isten Igéjének hirdetése elől senki nem térhet ki, sem nő, sem férfi, a lutheri -, valamint a minden hívő papi szolgálatáról szóló reformátori tanítás szellemében: „Azt, amit Isten nektek adott, és amit nekünk, asszonyoknak kijelentett, egyikünk sem rejtheti el, s nem áshatja el a földbe”. Példaképeinek a samáriai asszonyon kívül Deborah-t, Rúth-ot és Mária Magdolnát tekintette.
Azt, hogy minden keresztyén egyenlő az Úr előtt, így fogalmazta meg: „Azt kérdezem tehát, hogy Jézus nem ugyanúgy halt meg a szegény tudatlanokért és együgyűekért, mint a borotváltakért, a tonzúrásokért vagy ékkővel díszített püspöksüvegesekért? Avagy két evangélium lenne? Egy a férfiaknak és egy másik a nőknek? – márpedig mindnyájan egyformák vagyunk Jézus Krisztusban, benne nincs férfi és nő, szolga, sem szabad”. Ezzel a szellemiséggel a reformátoroknál nem, de Navarra úrhölgyénél és sok későbbi protestáns nőnél meghallgatást talált. Utalva a fentiekben már említett, l’Épître très utile (Nagyon hasznos levél) c. nyílt levélre, melyet 1539-ben Margaret of Navarre-nak, a király testvérének írt, amelyben támogatta a nők nagyobb szerepét az egyházban, és bírálta a protestáns klérus ostobaságát. Az írás feldühítette a genfi hatóságokat, ezért a levelek nagy részét kiadásuk után azonnal megsemmisítették, a kinyomtatójukat pedig bebörtönözték.
Gyakorlatilag csupán annyi mozgástere maradt, hogy Genfben lányok oktatására panziót hozott létre, a református oktatási ideál meghonosítására. Később valami mégis történhetett megítélésében, hisz Kálvin egyik Normandiában kiadott prédikációja elé ő írt előszót.
2002-ben a genfi reformáció emlékművére az ő nevét is felvésték Peter Waldes, John Wycliff és Jan Hus, Bocskai, Kálvin, Farel, Knox és a többiek neve mellé. Megkésve, de nem végleg megfeledkezve róla… Az első női református reformátornő volt ő. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, és aki a helyén volt Isten akaratából élete 71 éve alatt. Majd helyére került az emlékezetben is, a reformáció genfi emlékművénél. Ha ezt Illyés Gyula megélte volna, akkor ahogy azt versében leírta nem száznegyvenhármat lépett volna, hanem még néhányat, Marie Dentière tiszteletére is…
FOLYT.KÖV.!
Források:
https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=en&u=https://en.wikipedia.org/wiki/Marie_Denti%25C3%25A8re&prev=search
http://bekefy.agnusradio.ro/2016/04/1517-2017-nok-akik-hazajukban-sokat.html
https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/173410/Doktori%20%C3%A9rtekez%C3%A9s_Somogyi%20M%C3%A1rta.pdf?sequence=1&isAllowed=y
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: