“De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna.” Jób 2,10
A mai bejegyzésemmel kicsit visszatérek a startvonalhoz. Ám ez kizárólag csak erre az irományra vonatkozik. A blogom eredeti, elsődleges célja a barátaim (ahogy szoktam volt mondani: Nyuszi és üzletfelei) tájékoztatása volt az aktuális állapotomról, a másodlagos cél pedig kialakult helyzet kvázi terápiás célú feldolgozása. Ez utóbbihoz segít/ett hozzá, hogy szépen kiírtam magamból a felgyülemlett, feldolgozatlan problémákat, amelyek esetleg a betegség kialakulásához vezethettek.
Akkor vett más irányt a blog, miután a fenti célokat nagyjából kipipáltam. Nagyjából, hiszen teljesen feldolgozni lehetetlen. Van még jó néhány hiátus, amiből egyet a közelmúltban igyekeztem (volna) megszüntetni, de próbálkozásom nem jött be. Mint már többször is előfordult: házhoz mentem a sallerért 🙂 . Mindegy, “ugorgyunk”, ahogy azt a drága Pósalaki úr mondaná.
Most azért tértem vissza egy pillanatra az eredeti célhoz, mert sokan érdeklődnek a hogylétem felől, s így a válasz is egyszerűbb, és nem kell “papagájkommandóhoz” hasonlóan többször ismételgetnem ugyanazt. Amúgy, köszönöm a figyelmet.
Na, szóval jól vagyok, tényleg. Van feladatom, ami komoly mentális segítség ebben a helyzetben. Írom a blogot a számomra valamiért érdekes, különleges nőkről. Néha össze is akad a két típusú dolog, ami kifejezetten deja vu (azt sem tudom, hova kapjak) érzéseket kelt bennem.
A betegségemmel kapcsolatban is csak jókat “bírok” írni. Nem akarom “elkiabálni”, de a progresszívnek tartott parkinson(szerű) bajom pillanatnyilag stagnál. Napokban voltam a főorvos asszonynál, akivel jól elbeszélgettünk, és mindkettőnk megelégedésére megállapítottuk, hogy jól vagyok (mihez képest, persze).
Minden kontroll alkalmával felteszem ugyanazokat a kérdéseket a doktornőnek.
Látja e az arcomon a parkinsonos jeleket (lárvaarc)? Válasz: nem.
Érzékeli e, hogy elkezdtem hülyülni? (a demencia elég tipikus ennél a kórnál) Válasz: nem. Sőt, dinamikusan, jó tempóban beszélek (lefordítva, hadarok, mint mindig), gyorsan gondolkodom, “vág az agyam, mint a beretva”, arcmimikám rendben.
Nem remeg a kezem. De jó! A balkezemen viszont a gyűrűsujjamat nem tudom kinyújtani (ez pedig nem parkinson tünet, puff neki!). Egyedül a menés okoz problémát, pontosabban az, hogy nem tudok hosszan segédeszköz nélkül menni (A segédeszköz a férjemet, illetve a kerekesszéket jelenti. Valamilyen rejtélyes okból uis. botot, mankót nem tudok használni). Ehhez hozzátartozik az is, hogy a jobboldali csípőmet is műteni kellene (protézis), de ezt most nem nagyon forszírozom, mert az az erősebb lábam, és ha azt kiiktatom, akkor még nehezebben közlekedem. A hosszabb utakra marad a kerekesszék, amit két lábbal (nem kézzel!) tudok hajtani. Erről már írtam, hogy milyen vicces módon csinálom, két lábbal lököm, leginkább hátra, és ezzel a módszerrel rohangálok a boltban. A gondot kizárólag az jelenti, hogy hátul nincs szemem 🙂 .
Változatlanul kérdezgetem a doktornőt arról is, hogy nem tartaná é indokoltnak, hogy kicsit beleturkáljanak az agyamba, hátha találnak benne valamit, de még ellenáll (a doktornő 🙁 ). Persze, ettől a lehetőségtől Csaszi is sikítófrászt szokott kapni, és örül a nemleges válasznak. A barátnőm biztatóan közölte velem már néhányszor, hogy az én betegségem csak akkor fog kiderülni, ha felboncolnak. Ezért gondoltam, hátha előbbre jutunk, ha most, még élek belenéznének a fejembe, de hiába.
Már egy alkalommal írtam, hogy az első tüneteknél, mikor egy korábbi neurológus elküldött CT-re, az eredményt értékelve azt mondta, hogy “maga műszeresen nem hülye”. Úgy tűnik, ez a diagnózis még most is tartja magát. Műszeresen továbbra is egészséges vagyok, csak amúgy nem 🙂 . Az óriási szerencsém – szerintem – , hogy humoromnál vagyok. Néha, mikor megállok, és eljátszom Lót feleségét a Muskátli utcában, ami azt jelenti, hogy megállok, és se előre, se hátra… csak állok, állok és röhögök. A férjem odajön, hogy segítsen, de addigra már úgy elgyengülök a röhögéstől, hogy segítséggel sem tudok megmozdulni. Ha látná valaki, azt hinné, hogy meghibbantunk (ami persze nincs kizárva), mert állunk egymással szemben és fuldoklunk a nevetéstől… Hát, így bírjuk elviselni…
Aztán arra is meg kellett kérnem az én drága férjemet, hogy a :gyorsan, siessünk, gyere már, igyekezz stb, szavakat velem kapcsolatban mostantól ne használja.
A napjaim nem unalmasak, néha ki sem látszom a teendőkből. És fel is kell kicsit tuningolni magam, mert tandemugrani akarok. Na, nem szeretnék tovább rugózni az ügyön, üzenem az összes barátomnak és ismerősömnek, hogy tök jól vagyok, de tényleg!
FOLYT. KÖV.!
