A filmet muszáj megnézni. Előbb-utóbb egyre többen érintettek leszünk valahogy. Hiszen már most is sok családban van demens családtag. A demencia Európa szerte több mint 7 millió, Magyarországon nagyjából 250 ezer embert és környezetét érinti nap, mint nap. Mi édesapámmal, aki mintegy két éve nincs köztünk, már átéltük ezt a borzalmat. Anyósom, róla már írtam korábban, 95 éves és erősen demens. A minap meglátogatta a külföldön élő unokája az anyósával. A férjem is ott volt a látogatáskor, örömmel mesélte, hogy a mama megismerte az unokát, nagyon örült neki. Másnap az anyósom megkérdezte a férjemet, hogy ki volt az a két nő, akik előző nap nála jártak. Ez a szörnyeteg betegség elsősorban a szeretteket viseli meg. Az idős beteg csak ritkán, és az idő előrehaladtával szinte egyáltalán nem érzékeli a helyzetét. Olvastam egy könyvet, amiben a főszereplő édesanyjánál Alzheimert diagnosztizáltak. Az asszony elég tájékozott volt ahhoz, hogy tudta, mi vár rá. Emiatt aztán mindent leírt, ami vele történt, elbúcsúzott mindentől és mindenkitől, amikor még tehette: amikor evett valami finomat, attól, amikor találkozott a szeretteivel, azoktól, amikor úszott a tengerben, akkor attól. Tudta, hogy hamarosan már nem fogja fel, hogy mi történik vele, kivel találkozik, mit eszik, hol járt két perccel azelőtt… Szívszorító történet. A saját betegségem kapcsán is ettől rettegek a legjobban, hogy egyszer csak elkezdődik. Remélem, érzékelem majd, ha búcsúzkodnom kell. Annak ellenére szorongok ettől, hogy a főorvos asszony mindig megnyugtat, hogy nálam ez a probléma nem áll fenn, s az agyamban ilyen jellegű elváltozás még nyomokban sem található.
Az Alzheimer világnap alkalmából egy aprócska film készült a betegségről. És emiatt készült ez az aprócska bejegyzés is.
“A Vasárnap című kisfilm egy apa és fia bensőséges, a betegség miatt mégis lassan kiüresedő és fájdalmas kapcsolatát feldolgozó történet. Főszereplői Keresztes Tamás és Horváth Károly, rendezője Dömötör Tamás színház- és filmrendező, az operatőre pedig az a Maly Róbert, akit az Oscar díjas Mindenki című rövidfilmből ismerhet a közönség” (forrás: Index.hu).
Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod.
FOLYT. KÖV.!
Kellemes, szép, őszi napokat Andi!
Apukámnál rohamos volt a leépülés. Anyukám halála után szinte azonnal kezdődött. Borzasztó volt, szinte fel sem fogtuk, olyan gyorsan eldurvult. Két évvel élte túl anyukámat. Bekerült kórházba a szívével, és ott csúcsosodott. Az én nyugodt apám iszonyú agresszív lett. Zartosztalyra küldték, onnan már nem tudtuk kihozni, szívelégtelenségben meghalt.
Mi is átéltük, Édesanyámmal. Lassú leépülési folyamat után egy napon, az 5 éves kisfiú unokájára nézve, megkérdezte:” Ki ez a kislány?” Akkor szembesültünk a visszafordíthatatlan, szívszorító érzéssel, és 2 évig küzdöttünk.
Anyukámon nem látszott még az utolsó hónapokban sem, vidám volt és cserfes, nem voltak mélabús órái sem. Magas kor ért meg és a combnyaktörés szövődményében hunyt el.