Egy örökbefogadott “szkájp-nagyi” dilemmái

Lerágott csont ez a téma tudom, hiszen majd’ mindenki családjában van egy-egy külföldön élő unoka, én azonban csak most lettem érintett. Domi még egyetemista, neki még nincs családja. Néhány hete azonban lízingeltem egy unokát vagy ő engem  🙂 . Egy kedves fiatal barátném a közelmúltban családostul Münchenbe költözött. Neki van egy tündéri két éves kicsi lánya, Lili. Mióta kint vannak, gyakran beszélünk Skype segítségével. Egy ilyen alkalommal Lilike megszólalt: Szia Andi mami! És valahogy így maradtam. A barátnőmék családi helyzete meglehetősen bonyolult, így Lilike jobb híján engem választott nagyinak. Én pedig boldogan belementem, s végül örökbefogadott skype-nagyi lettem. Ez az ok, ami miatt elgondolkodtam, hogy milyennek kell(ene) lenni egy netes nagyinak. És most vonatkoztassunk el az én történetemtől, hiszen egyre többen vannak az igazi skype-nagyszülők.

Fontos kérdés, hogy az évi néhány személyes találkozás mellett hogyan tudnak intim kapcsolatot kialakítani egymással, nagyi és unoka. Ha igazi kapcsolatban szeretnének lenni, milyen módon tehetik meg? Hogyan lehet az emberi kapcsolatokat meghitté tenni, egy olyan személytelen eszköz segítségével, mint az Internet?

Nálunk ez máshogy volt. A mi gyerekkorunkban nem volt nehéz a mamával jó viszonyban lenni. Szüleink dolgoztak, minket pedig a nagyszülők neveltek. Nemcsak engem, a korosztályomból sokunkat. A mamával/papával homokoztunk, fociztunk, mentünk piacra, főztünk, tésztát gyúrtunk. Ők voltak velünk, ha betegek voltunk, ők vittek az oviba, suliba. És így volt még az én gyerekemmel is. Domi sokszor volt a szüleimmel, anyósommal. Anyámékkal külön nyelvet beszéltek, egy csomó szó, kifejezés, fogalom volt, amit csak ők tudtak. Sokszor féltékeny voltam a szüleimre, amiért kialakítottak egy külön kis világot Domival, aminek én nem voltam részese. Előttem van az a “kép”, amikor apám és a fiam kézenfogva bandukolnak a Metróhoz, mennek haza a mamához, és a kicsi csacsog, gesztikulál, és valami olyanról beszélgetnek, amit csak ők ismernek. A fiam szerint például a töltött paprikát soha nem tudom olyan finomra készíteni, ahogy a mama. És, ha jól emlékszem, az anyukám sem tudott olyan kakaót főzni, mint a nagymamám.    

Azon gondolkodtam, hogy hogyan is van ez most? Azontúl, hogy sokat beszélgetünk Lilivel, még mesélek is neki, gyakran bábozunk, rajzolunk, építünk. Kitaláltam, hogyan fogunk szójátékot, mondókásat, találóskérdéseset, szituációs játékokat, közös mesekitalálóst játszani majd, több ezer kilométer távolságból. Tudjuk, hogy nem ez az ideális állapot, de ahogy szoktuk mondani: abból főzünk, ami van. Ez a szösszenet nem rólam és Lilcsiről szól, hiszen mi csak örökbefogadtuk egymást, hanem egy csomó igazi nagyszülőről és unokáról, akiknek, ha nem elég kreatívak, illetve nem tudnak  gyakran találkozni, elveszik az életükből az az intim, meghitt érzés, az a különleges szeretet, amit normális esetben az egymással eltöltött időből nyerhetnének. És ez bizony mindkét félnek hiányzik, ennyivel kevesebbek lesznek. A nagyszülők nem élhetik meg a nagyszülőséget, a gyerekek pedig az unokaságot. Ha kicsit előre gondolkodunk, a mai óvodás-, kisiskolás generáció életéből hiányozni fog az a példa, hogy hogyan is kell nagyszülőnek lenni. Mi, Lili és a szülei csak jól járunk ezzel a helyzettel, és mindannyian kipárolunk egy kis örömöt belőle a magunk számára. Én például nagyon élvezem, hogy a kicsi lány gurgulázva nevet a rögtönzött bábszínházaimon, a kitalált meséimen. A szülei szeretik, hogy Lili jól érzi magát. De mi speciálisak vagyunk. Ha a jövőbe nézek, azt látom, hogy a majdani unokák, ha beszélni szeretnének a nagyszülőkkel, elég lesz bekapcsolni az aktuális kütyüt, és azt mondani: “MZ/X, jelentkezz!” Ezt elkerülendő nekiláttam megírni Lili meséjét, hogy maradjon neki valami nagyszülői kép, amiből majd építkezhet!  

FOLYT. KÖV.!