Sokat vívódtam, hogy hogyan is írjak Beke Katáról anélkül, hogy ne bonyolódjak bele túlzottan a politikába, amit ezen a platformon igyekszem elkerülni. És amire a továbbiakban is törekszem. Meg kell jegyeznem, hogy ez a bejegyzés kissé személyesre sikerült, hiszen Beke Kata a barátom volt. És noha néhány éve már nincs közöttünk, én még mindig hallom, ahogy kissé rekedtes hangon azt mondja: “édes Andreám”.
Kata valamikor a nyolcvanas évek elején tűnt fel, az ÉS-ben publikált (Stanci nénire biztos sokan emlékeznek), kíméletlenül őszintén leírta gondolatait a pedagógia és a pedagógusok nyomoráról és megnyomorítottságáról, az iskolák világának áporodottságáról, a diákok műveltséghiányáról. Egyaránt kritizálta az oktatásügyet, a hivatal ostobaságát, dühítette kollégái görcsös ragaszkodása a megszokott, avítt gyakorlathoz. Sosem tagadta meg konzervatív értékrendjét, sőt, a kitörés egyik lehetőségét a görög–zsidó–keresztény értékeket közvetítő iskolában látta. Színesen, érdekesen írt, sokan szerettük és nagyon bátornak tartottuk.
A nyolcvanas évek vége felé a Gyorsuló idő sorozatban megjelent a széles társadalmi vitát kiváltó, Jelentés a kontraszelekcióról című könyve. Akkoriban egy budai gimnáziumban tanított, tapasztalatai zömmel ebből a környezetből származtak. Zömmel, de nem kizárólag, hisz korábbi életútja – volt könyvterjesztő, kollégiumi nevelőtanár, főiskolai oktató, sőt pedagógiai kutató is – lehetővé tette, hogy szélesebb horizontról szemlélje a valóságot. A könyv arra világított rá, hogy nem csak azért van kontraszelekció a pedagóguspályán, mert szánalmasan rosszak a fizetések, hanem azért is, mert a pedagógusok többsége számára talán még a szegénységnél is rosszabb az iskola átpolitizáltsága. Beke Kata hívő, konzervatív, ámde mégis szuverén, belülről vezérelt, öntörvényű értelmiségi volt. Akik közelről ismerték nagyon bírták szarkasztikus humorát, életszeretetét. Baráti beszélgetésekben gyakorta érezhettük, hogy mennyiféle gazdag érzelmet, szenvedélyt él meg. Másik, ugyancsak nagy vitát kavaró könyve, Mert az ember kétnemű, amely a nők társadalmi szerepével, a női egyenjogúság társadalmi korlátaival foglalkozott, véleménye szerint a nők egyik legnagyobb problémája a szellemi és érzelmi szabadság megélésének korlátozottsága. Sokszor eszembe jut, vajon Kata hogyan foglalna állást a ma oly divatos gender – vitában?
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, csak rendszert próbáltunk váltani, azaz, mi, hétköznapi emberek olyan vezetőket próbáltunk választani, akik nekünk szolgálnak, és nem felettünk uralkodnak, felbukkant Beke Kata. Személyesen ekkor találkoztunk először, és nagyjából erre az időszakra datálható a barátságunk kezdete is. A rá jellemző módon, óriási szenvedéllyel vetette bele magát a politikába. Néhány hasonló értékrendű tanárral megalakította a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezet. Később az MDF egyik markáns politikusává válva, megírta a legnagyobb rendszerváltó párt oktatási programját.
Radikális változást akart mindenütt, őszinte emberi viszonyokat, valamint egyenes beszédet. Ehelyett kénytelen volt szembesülni a politika mindennapi gyakorlatának szükségszerű kompromisszumaival. Ezt a csalódottságot, fájdalmas életérzést írta meg a Jézusmária, győztünk! című könyvében, miután minden politikai, hivatali funkciójától megvált. A szenvedélyes élet és gondolkodás nemcsak lelkileg, de testileg is komolyan megviselte, szívbetegséggel küzdött élete utolsó mintegy másfél évtizedében.
Tudás, szellem, szarkasztikus humor, ez jellemezte Beke Katát. És ahogy valahol olvastam róla, ” nem kétséges, ferences-kuruc természetének köszönhette azt is, hogy államtitkárként a tizenegy rendszerváltó év legemlékezetesebb négy hónapját produkálta, amelyre valaha magyar államtitkár képes.”
Az aktív politikai pályafutását befejezve Itáliám és Vallomás címmel könyveket írt Olaszországról, melynek szerelmese volt. A kilencvenes évek elején én is részt vehettem vele és ferences öregdiák barátaival egy olaszországi zarándokúton, Padova, Róma, Assisi útvonalon. Együtt vándoroltunk egyik szent helyről a másikra. Lenyűgöző volt a tudása, a hite, a lelkesedése, ami ránk is átsugárzott az egész utazás alatt. Jó volt a közelében lenni. A milliomos-utazó, a bevásárló-turista soha nem kerülhet olyan közel Olaszországhoz, mint én Kata szenvedélyes kalauzolásával. Politikáról, szakmáról egy szót sem beszéltünk, csak hitről, művészetről és Itáliáról.
Kata azon kevesek közé tartozott, akik nem kötöttek kompromisszumokat semmivel és senkivel. Politikai államtitkárként is ugyanolyan egyszerű, közvetlen volt, mint korábban pedagógusként. Sajnos túl korán hagyott itt minket. Elment egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki megnyilvánulásaiban, tetteiben mindig azonos volt önmagával.
FOLYT. KÖV.!
https://hu.wikipedia.org/wiki/Beke_Kata
