Valóban egy csalfa nőszemély volt Szendrey Júlia?

“Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
  Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
  S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
  Hogy elhagyod érte az én nevemet?

  Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
  Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
  Én feljövök érte a síri világból
  Az éj közepén, s oda leviszem azt,”

(részlet Petőfi Sándor Szeptember végén című verséből)

Petőfi özvegye, Szendrey Júlia a magyar közvélemény szemében évtizedeken át a hűtlenség szimbóluma volt, általános vélekedés szerint egy csalfa nőszemély, aki a gyászév letelte előtt „eldobta az özvegyi fátyolt”. Arany János, Petőfi legjobb barátja, amikor értesült Júlia második házasságáról A honvéd özvegye című “gyilkos verset” írta róla.

“Eldobtad a tiszteletes gyászt,/  Korán vetéd el azt, korán,/  Meglehet, e gyász néha-néha/  Emlékeztetett volna rám:/  És eldobád – hajh, mint csalódtam! –/  Azt is, aminél egyebet/  Alig szerettél bennem: egykor/ Hiú bálványod… nevemet.”

A vers a költő életében nem jelent meg, csak a halála (1882) után, a hagyatékából került elő. Júlia sem élte meg a költemény nyilvánosságra kerültét, hisz ő már korábban meghalt. A megjelenést követően nem volt senkinek semmi kétsége afelől, hogy kiről szól a vers. Emiatt óriási rágalomlavina zúdult a védekezni már képtelen nőre. Rengeteg pletyka keringett az asszonyról, többek között az is, hogy pusztán Petőfi hírneve miatt lett a költő felesége. És őszintén szólva az irodalomtörténet is meglehetősen mostohán bánt az özveggyel. Pl. Krúdy 1913-ban írt Zoltánka című szomorújátékában egy csilingelő szánon hurcolta végig Petőfinét a segesvári harcmezőn, magas rangú orosz tisztek társaságában. Ráadásul azt a hibát is elkövette, hogy Petőfi Zoltánt előbb küldte a sírba, mint édesanyját (Zoltán 1870-ben, édesanyja után két évvel hunyt el tüdőbajban).

Szendrey Júlia második férje Horvát Árpád tanár volt, akinek meglehetősen szubjektív elbeszélése alapján írta meg Szana Tamás (1891-ben) Petőfiné Szendrey Júlia címmel az asszony életrajzát, amely annak idején népszerű olvasmány volt. A leírás szerint az özvegy valósággal felkínálkozott Horvát Árpádnak feleségül, majd 1867-ben különvált férjétől, aki szerint a válást az asszony ideggyengesége és makacssága okozta.

Szendrey Júlia 1868. szeptember 6-án halt meg. Már másfél éve külön élt családjától, Pesten, a Zerge utcai (ma Horánszky utca) lakásában. Egyedül kislányát, Ilonát és két cselédjét vitte magával. Az ekkor már súlyos beteg Júliához egy fiatal barátja, Tóth József járt fel, akit Gyulai Pál ajánlott titkárféle felolvasónak, neki diktálta le halála előtt az édesapjának és Horvát Árpádnak szóló utolsó két levelét. Családtagjai tudták, hogy Júlia kamasz korától kezdve naplót vezetett, ezért azt az asszony halála után keresni kezdték. Gyulai Pál azt mondta nekik, hogy az írásokat a koporsóba helyezte az asszony végakaratának megfelelően. 1908-ban, amikor a Kerepesi temetőben közös sírba helyezték a Petőfi családot és Szendrey Júliát, a család még élő tagjai újra keresték a naplót, de nem találtak a koporsóban semmit.

1925-ben régi kéziratok kerültek rejtélyes módon a Pesti Napló birtokába. Kiderült, hogy azok Szendrey Júlia eltűnt írásai. Ezekből derült fény azokra a titkokra, melyek okán Júliát évtizedekig rossz színben tüntette fel a közvélemény. Mint Júlia egyik leveléből kiderült: levelesládáját Tóth Józsefnek ajándékozta, és ráruházta az írások kiadói jogát is. Az asszony attól félt, hogy emlékét halála után sem fogják kímélni, naplóját, amelyben megvédte magát, el fogják égetni. Júlia temetése előtt Tóth József, Horvát Árpád és Gyulai Pál megállapodtak, hogy Tóth József egyelőre nem teszi közzé a naplót, a férj nem folytatja tovább a harcot elhunyt feleségével, Gyulai Pál pedig azt fogja mondani, hogy az iratokat Júlia kívánságára beletette a koporsóba. Ehhez tartották is magukat egészen halálukig. Végül Tóth József egyik örököse juttatta el a kincseket a Pesti Napló szerkesztőségébe.

Petőfi és Júlia 1847 szeptemberében házasodtak össze. Júlia apja, Szendrey Ignác ellenezte a frigyet, megvetette a fiatal költőt. Ő más partit szánt lányának, olyan férfit szeretett volna lánya mellett tudni, aki nyugodt életet biztosít számára. „Boldogtalan leszel e mellett az ember mellett, Júlia! Nyomor lesz csak az osztályrészed!” – ezzel az „áldással” bocsátotta lányát az oltár elé. Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született, apja akkor már a 28. zászlóalj kapitánya volt. A szabadságharc végnapjaiban Petőfi igyekezett elhagyni a fővárost, családjával Háromszéken akart letelepedni, úgy gondolta, a székelyek között biztonságot és nyugalmat talál a megtorlás idején. 1849 júliusában érkeztek Erdélybe. A költőt Tordán érte a hír, hogy Bem és seregei tovább harcolnak. Júlia hiába könyörgött neki, hogy maradjon nyugton, ne csatlakozzon a tábornok csapatához, Petőfi nem hallgatott rá, és civil ruhában vágtázott Tordáról Marosvásárhelyre. Júlia még kapott pár levelet Sándortól. Az utolsóban, amely 1849. július 29-én kelt, ez áll: „Légy nyugodt és béketűrő! Higgy! Remélj! És szeress! A sírig és a síron túl is örök hűséges férjed.”

Pár nappal később egy honvédtiszt hozta a hírt Tordára: „Petőfi elesett! Meneküljenek, meneküljenek, jönnek a kozákok!” Miközben az emberek rémülten kapkodva hagyták el a várost, Júlia férje után kérdezősködött a harcmezőről menekülőktől, miközben azt hajtogatta: „Nem hiszem én azt, Petőfi nem halhat meg.”

Szendrey Júlia özvegységének kezdetén Zoltán fiával Kolozsváron, a Vadadi-házban húzta meg magát, ebben az időszakban íródtak alábbi sorai. „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak (…) Inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sirt, mint gyermekemmel az életet.”

Júlia nem akart tovább élni, mondhatni teljesen megzakkant. Naplója öngyilkossági gondolatokkal van tele. Több alkalommal lerészegedett, és hetekig nem kelt fel az ágyból. Egyik reggel azzal az őrült tervvel állt elő, hogy megkeresi férjét, aki nem halt meg. Férfiruhát öltött, rövidre vágta a haját, hiszen egy nő nem bolyonghat egyedül a csata színhelyén. Nem tudták visszatartani, az osztrák tisztek közé ment. A székelyudvarhelyi katonai parancsnok, Heydte osztrák báró részvéttel szólt az asszonyhoz. „Kegyed egy katonatiszt felesége volt. Kegyed férje elkövette azt az őrültséget, hogy nemcsak írt a szabadságharcról, hanem ő maga is harcolni akart. A harcosok élete állandó veszedelemben forog. Mikor Petőfi megírta első forradalmár versét, akkor eljegyezte magát a balszerencsével és a halállal”. Azt állította az asszonynak, hogy a „borzalmas mészárlás” után Fejéregyháza és Héjjasfalva között az országúton látta Petőfi Sándor holttestét, amelyet szerinte tömegsírba hantoltak el.

Júlia a parancsnok által rajzolt, a sír helyszínét jelölő térképpel érkezett Segesvárra, ahol a fogadóban Báder János takácsmester elmondta neki, hogy barátjával ott volt a csata után a harcmezőn, amikor a holtak között megpillantották Petőfi Sándort: óriási, szúrt sebbel az oldalán feküdt, de még lélegzett. Könyörögni kezdtek a holtakat fosztogató katonáknak, hadd vihessék magukkal a költőt. Ők nem engedték: hadd dögöljön itt meg a Kossuth-kutya. Báder állítása szerint Petőfi még élt, mikor a tömegsírba dobták. A hír hallatán Júlia eszméletét vesztette. Másnap kiment a segesvári harcmezőre papírvirágokkal a karján, napokon át bolyongott a sírok között. Jóakarói értesítették édesapját, hogy lánya félőrülten kószál a csatatéren. Szendrey Ignác hazavitte lányát Endrődre, ahol Petőfi Zoltán várta. Apja ismét többször kifakadt Petőfire, szerinte Sándor nem halt meg, hanem megrendezve saját halálát „a vén lengyel bolonddal együtt” Törökországba ment, elhagyva családját. Júlia fejébe vette, hogy Törökországba utazik, hátha mégis apjának van igaza, és Bem mellett találja férjét is.

Pestre ment, hogy útlevelet szerezzen. A kérvénnyel egyenesen Haynauhoz kellett fordulnia. A véreskezű hadvezér cinikusan azzal reagált Júlia kérésére, hogy „ha kegyednek szerelemre van szüksége, azért igazán nem kell Törökországba menni”, majd megpróbálta rávenni az asszonyt, hogy kémkedjen az emigrációban lévő ’48-as szabadságharcosok után – ám nem járt sikerrel. Júlia naplójából az is kiderül, hogy Haynau jobbkeze, Liechtenstein herceg szemet vetett a szép özvegyre, és elkezdte zaklatni. Az asszony felháborodva zavarta el a herceget. Ebben a helyzetben mintegy megmentőként tűnik fel Horvát Árpád tanár, aki igyekezett lelket önteni az özvegybe. Figyelmeztette arra, hogy Petőfi fiát fel kell nevelnie a nemzetnek, emlékét meg kell őriznie. A zárkózott, görnyedt férfi, aki már nem volt fiatal, minden bátorságát összeszedve feleségül kérte Júliát, aki boldogan mondott igent, mert úgy érezte, a férfiban igazi segítőtársra lelt. Hamar összeházasodtak. A házasságkötés tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt történt. Horvát Árpádné Szendrey Júlia emiatt egyből a sajtó kereszttüzében találta magát. Esküvője után három nappal már gúnyos jegyzetek születtek róla. Ezek után úgy tűnt, a hányatott sorsú özvegy végre révbe ért.

1851-ben megszületett fia, Attila, nem sokkal később Árpád. Huszonnyolc évesen háromgyermekes anyának tudhatta magát, aki verseket, elbeszéléseket publikált kora legrangosabb irodalmi lapjaiban. Árpád születése után azonban orvosa felhívta Júlia figyelmét arra, hogy egy újabb terhességgel kockára teheti az életét. A doktor magához rendelte Horvátot, és majdnem két óra hosszat beszélgetett vele. Júlia rögzítette naplójába, hogy amikor férje kijött a doktortól, csak annyit mondott neki: a feleség kötelessége, hogy kielégítse férje vágyait.

 „Ha a természet legmegvetésreméltóbb salakját akarod látni, nézz egy gyáva férfit. Férfinak alkottatott és gyáva! – Ha nyálkás, hideg kigyó csusznék el lábaim fölött; ha egyszerre undok varangybéka meresztené rám kidülledt szemeit, nem költene bennem oly utálatot, undort, mint egy erőtelen, gyáva férfi csókja vagy csak érintése… kit egy czégéres nő felhivó tekintete elcsábithat, kinek lelke megengedi őt olly viszonyokba lépni Hah iszonyodom!”

Ezután a tanár feleségéhez való viszonya megváltozott: kulcsra zárta szobáját, és megtiltotta feleségének, hogy bemenjen. Horvátnak korábban is rossz híre volt, gyakran látták más nőkkel, és Júliával sem bánt úgy, ahogy a kezdeti időkben. Az asszony ráadásul hamarosan szembesült Horvát rejtett életével: a férj egy ízben behívta Júliát titokzatos könyvei közé, és mutogatni kezdte pornográf képgyűjteményét. Az asszony elborzadva szembesült mindazzal, amit azokban látott, és el akart menekülni. Horvát azonban azzal fenyegetőzött, hogy megöli a gyermekeket. Házasságukból végül négy gyermek született, Attila, Árpád, Viola és Ilona. A kis Viola csak néhány napot élt.

Júlia utolsó éveiben súlyos betegen, elhagyottan vergődött, egy ápolónő gondozta, akit édesapja fizetett. Méhrákja volt, s testi betegsége mellett akkoriban élte át életének egyik legnagyobb lelki válságát is. El akart válni férjétől, s ehhez meg akarta szerezni édesapja, Szendrey Ignác jóváhagyását. Halálakor kizárólag fiatal titkára, Tóth József volt mellette.

Arany János súlyos beteg volt, amikor értesült arról, hogy Petőfi özvegye elment. Gyulai Pál vitte el hozzá a szomorú hírt. Gyulai bizonygatta, hogy mindenki rosszul ismerte Júliát. Mire Arany csak annyit mondott: a híre miatt.

FOLYT. KÖV.!

Források:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szendrey_J%C3%BAlia

http://www.hetek.hu/arcok/201703/julia_az_elatkozott_ozvegy_petofi_ozvegyenek_igazi_arca

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1868_szeptember_6_szendrey_julia_halala/

Szendrey Julia Ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása

Bethlen Margit grófnő előszavával

Közzéteszik és feldolgozták: Dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László