Természetesen a címbeni “jó étvágyat” kifejezést csak poénnak szántam. Sorry! A bejegyzésben szereplő ételeket ugyanis mi tuti nem ennénk meg. Ez a tréfa kizárólag azért jutott eszembe, mert szeretném ha nem kergetnénk az őrületbe magunkat ezzel a karácsonyi “egy hétig sütök-főzök” baromsággal. Noha elméletben tudjuk, hogy ez az ünnep nem a nagy zabálásokról szól, a gyakorlatban mégsem úgy működünk, ahogy kéne. Pedig egy szépen megterített asztal, egyszerű, gyorsan elkészíthető, finom ételekkel, elegek lennének a jó hangulatú ünnepléshez. Nem szeretnék senki felett pálcát törni, hiszen “könnyű Katát táncba vinni”, a szólás szerint, mikor ahová csak nézünk, izgalmasabbnál izgalmasabb recepteket találunk, a neten, különböző magazinokban, és mind gyönyörű színes képpel van megspékelve. Gasztrobloggerjeink is ellátnak minket szuper ötlekkel, van köztük vega, vegán, glutén- és cukormentes, húsos és hústalan, nyers, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Pontosabban a mi szemünknek és a mi szájunknak ingere.
Most olyan ünnepi ételeket választottam, amitől minket a víz is kiverne, ha meglátnánk a tányérunkon. Élnek, illetve éltek olyan emberek, népcsoportok, akiknek ezek jelentik/jelentették az ételek non plus ultráját.
A karácsonyi menü alighanem Grönlandon a legbizarrabb: a hagyományt követő eszkimók körülbelül fél évig készítik kedvenc csemegéjüket, a kiviakot. Erjesztett búvármadarat (alkát) tesznek csőröstül, tollastul egy kibelezett fókába, majd pedig az egészet 2–7 hónapig elvermelik. Aki a kiviak készítésére szánja el magát, annak, a lelkierőn túl, szüksége lesz egy nagy, zsíros fókabőrre, legalább ötszáz kistestű tengeri madárra, csőröstől, bőröstől, tollastól, úszólábastól, mindenestül. Legyen a közelben egy nagy adag fókazsír is, amit a madarak tollára kennek, mielőtt a fókabőrbe zárva, a csomagot szorosan összevarrnák.
Közvetlenül az ünnep előtt ezt a cuccot kiássák, a madár beleit pedig elfogyasztják. Mennyei lehet, de valamiért mégsem terjedt el a recept a világban (biztos azért, mert nehéz beszerezni hozzá az akát 🙂 ).
A másik izgi ételük a muktuk, közép-kelet-európai gusztusunknak talán elfogadhatóbb az előbbinél, hiszen a muktuk a grönlandi bálnának a bőre és a bőralatti, sokujjnyi vastag, sajátos szerkezetű zsírrétege, melynek az íze állítólag olyan, akár a friss kókuszé. Ez az étel valójában a szalonna. Az asztalra leginkább nyersen kerül, vékonyan felvágva, hogy el lehessen rágni, de eszik rántva, olajban sütve, és savanyúságnak eltéve is. A savanyítás receptje szerint, a vastag szalonnát addig főzik, míg az könnyen vágható nem lesz. Amikor a muktuk kihűl, ízlés szerinti arányban, vágott hagymát, sárgarépát, hegyes erős paprikát és rózsáira szedett karfiolt tesznek hozzá. Öt százalékos ecetből és vízből 1:1 arányú keveréket készítenek, amit ízlésük szerint fűszereznek. Majd a muktukot a zöldségekkel együtt csavaros tetejű üvegbe teszik, felöntik az ecetes vízzel és napokon át hűtőben érlelik. Szerintem ez az eljárás a nálunk alkalmazott marinálásnak felel meg.
A következő finomságokat a Tudor ház (1485-1603) karácsonyi asztaláról választottam. A Tudor „karácsonyi torta” a következőképpen nézett ki: fogtak egy galambot, megtöltötték valami ízesítőanyaggal, majd a galambot beletömték egy fogolyba, ami aztán belekerült egy még nagyobb madárba, mondjuk egy csirkébe, aztán azt pedig egy kacsába, libába vagy pulykába töltötték. Töltés után az egész cuccot tésztába bugyolálva megsütötték, ami ehetetlen volt, feltehetően azért, mert ha egy omlós változatban készült volna, az egész étel ehetetlen és egészségtelen lett volna, szerintük 🙂 . Akkoriban ugyanis szinte csak hússal táplálkoztak, zöldséget és gyümölcsöt csak nagyon ritkán fogyasztottak. Emiatt aztán az arisztokrácia gyakorlatilag alultáplált és beteges volt: a skorbut és köszvény élenjáró betegségnek számítottak közöttük.
Természetesen nem ez volt a hagyományos karácsonyi étel, ezt csak a gazdag arisztokrácia engedhette meg magának. Talán nem is az egymásba töltött állatok voltak a legmeghökkentőbbek, inkább amikor olyan “zombi” lényeket állítottak elő, aminek disznófeje és felsőteste , valamint sült liba vagy kacsa hátsórésze volt, amit cockenthrice-nek neveztek. Sokszor a tollazat és a szőr is rajta volt tálaláskor az állatokon. Amit persze elkészítés előtt levettek róluk, majd miután elkészült a sült, visszatettek rá, és a felszolgálás pillanataiban meggyújtották, vagyis lángra lobbantották – például a kacsacsőrbe tett puskapor segítségével –, hogy igazán látványos legyen az étel.
Az évnek ennek a jeles napján a szegényeknek is kijutott a húsos csemegékből, hiszen megvárhatták a gazdagok maradékait, amit aztán örömmel elfogyaszthattak. Ezeket a nyesedékeket, illetve megmaradt belsőségeket sütötték a pitékbe, aminek az „Umbles” nevet adták, ami szarvasbelsőségeket jelent.
BOCS! Ezektől mi nem esnénk kajakómába, asszem. Akkor a Bon Appetit, helyett legyen inkább a szokásos FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: