Ki volt valójában Boncza Berta, aki Csinszka néven írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe?
„Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese” – írta róla Rockenbauer Zoltán “A halandó múzsa” című könyvében.
Boncza Berta 1894-ben született. Apja, Boncza Miklós erdélyi földbirtokos már nem volt épp fiatal, amikor feleségül vette nővére lányát, Török Bertát. Csinszka korán elvesztette édesanyját, a megözvegyült apa árvaházba akarta küldeni a gyereket, ám ezt a család nem engedte. A lány egy svájci leányiskolába került, ahol úri kisasszonyokhoz méltó nevelésben részesült.
A századelő úri családból származó lányok rajongtak az irodalomért, Boncza Berta is közéjük tartozott. Őt különösen hajtotta a kalandvágy, hiszen ő a fehér lovon érkező herceg helyett „a költőt” várta. Első kiszemeltje az ifjú Tabéry Géza író volt, de vele nem járt sikerrel. Tizenhatéves volt (1911), amikor levelezni kezdett az akkor már nagy beteg Ady Endrével. A költő először csak ímmel – ámmal válaszolgatott a lánynak. A fiatal rajongó azonban idővel egyre közelebb került imádottjához, olyannyira, hogy 1914-ben a szerelmesek először találkoztak Csucsán. Ady tréfásan Csacsinszky lengyel grófként mutatkozott be Boncza Miklósnak, aki az első perctől kezdve gyűlölte a költőt. Erre született válaszul a Csinszka “keresztnév”, amelyet aztán Boncza Berta megtartott Ady halála után is. Ady életvitele, kalandjai viharos viszonya Brüll Adéllal (Léda) ismert volt a tágabb környezetében, és általános botránykőnek számított. Boncza tudott Ady vérbajáról is, és minden híreszteléssel ellentétben, Boncza Berta is tisztában volt vele. Brüll Adél némi ironiával méltatja a kis szerelmes “fruskát”: „Nagy bestia lakik ebben a nevelőintézeti kislányban.” Léda soha nem tudta megemészteni, hogy a fiatal lány kvázi legyőzte.
„Lehet, hogy teljesen bohém életű asszony leszek, önálló, független és tehetséges, esetleg az árnyéka egy nagy haldokló félistennek, s egy nagy emberi roncsnak én leszek a napfény” – írta Csinszka. Ady elsősorban betegsége miatt ódzkodott a házasságtól. 1914-ben a következőket írta erről: „Vagy megházasodok, vagy elzüllök, vagy meghalok.” Végül 1915-ben összeházasodtak. Boncza Berta nem csak múzsája, de kiváló ápolónője is volt férjének, aki 1919-ben meghalt. Rockenbauer Zoltán szerint a szertelen gyereklány Csinszka ekkor vált igazán felnőtté. Ady halála után nem sokkal a friss özvegy már a gyászévbe „beiktatott” egy másik költőfejedelmet, levelet írt a nála tíz évvel idősebb Babits Mihálynak, mondván: „maga az egyetlen itt élő árva jóság, akitől ebben a kavargó ember chaosban van és lehet kérdezni valóm”. Mindez kísértetiesen hasonlított ahhoz, ahogyan egykor Adyt környékezte meg a svájci leánynevelő intézetből írt rajongó leveleivel. A szerény, visszahúzódó, már negyven felé közeledő költő „kis hisztérikának” nevezi a fiatal özvegyet. Hogy mi tartotta vissza Babits Mihályt Csinszka szerelmétől, megoszlanak a vélemények. Egyes feltevések szerint rettegett a vérbajtól, kortársai azonban Ady Átkozott legyen, aki helyemre áll című versére hivatkoznak. „ Átkozott legyen, aki helyemre áll majd, Ínyére méreg hulljon, Két szeme megvakuljon!”– írta Ady.
Babits hezitálását megelégelte Bertuka, és a férfiasabb Márffy Ödönt választotta. „Új gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve. Nagyon jó kis lány vagyok és igyekszem lenni, rád pedig nem szűntem meg – nagy szeretettel – gondolni, bár egy kicsit haragszom rád, hogy így hátat fordítottál, nem a nőnek, de a barátnak.” E szavak kíséretében jelentette be 1920 augusztusában Babitsnak, hogy férjhez ment a festőhöz. Szabó Lőrinc visszaemlékezéséből tudni, hogy a költőt elszomorította Csinszka elvesztése, válaszában mégis azt írta: „kívánok neked minden örömöt és derűt”.
Márffy korának ünnepelt alkotója volt. Képeit New Yorkban és Washingtonban is kiállították. A fiatalasszony nemcsak ihletője, hanem menedzsere is volt a festőnek. Népszerűsítette és vevőket szerzett képeire. Csinszka megvalósította álmát, sikerült belépnie a „halhatatlanságba”, mindkét férje megörökítette őt az utókornak. Kiegyensúlyozott és boldog volt a festő oldalán. „Nem egy világrengető zseni, de megbecsül és nyugalmat ad” – áradozott férjéről. A harmónia alighanem annak is volt köszönhető, hogy Márffy, miközben maga visszahúzódóan élt, feleségét hagyta csapongani. Csinszka pedig újabb és újabb románcokba keveredett – általában neves és nála jóval idősebb urakkal. Az asszony a XX. század eleji múzsa-típus jellegzetes alakja. A korszak hasonló több művészt inspiráló hölgyei közül leginkább Alma Mahlerhez szokták hasonlítani. Almához hasonlóan Csinszka is számos művészeti ágban kipróbálta magát: foglalkozott képzőművészettel, valamint verseket, novellákat, szecessziós hangulatú, irodalmi leveleket írt, elsajátította a fotográfia akkoriban bonyolultnak számító technikáját. Ám sem elég tehetség, sem elég szorgalom nem volt benne, hogy valamilyen művészeti ágban jelentőset alkosson. „Roppant ellenszenves és roppant vonzó nő” – mondta róla Szabó Lőrinc. Az életvidám, de sokak szerint gyakran idegesítően vibráló Csinszka, aki mindkét férjére múzsaként hatott, 1934. október 24-én, 40 éves korában agyvérzés következtében Budapesten hunyt el.
FOLYT. KÖV.!
Források: Wikipédia, Rockenbauer Zoltán A halandó múzsa, National Geographic, Magyarország
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: