“A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” (Márai Sándor)
Ma úgy ébredtem, hogy egy kicsit szentimentális leszek, és közzéteszem egy régi írásom. Kicsit nyálas, tudom, de hirtelen aktuálissá vált . 🙂
Diáklét…, Tanárlét… – bennem valamikor szerves egészet alkotott ez a két dolog, és tudat alatt kihatott a további életemre is. Gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki később ugyanabban az iskolában tanított, ahol korábban diák volt. Ki így, ki úgy éli át az ezzel járó érdekes szituációkat, érzéseket.
Számomra az első, s egyben legemlékezetesebb érzést egy gyermekvers kezdő sorával tudom illusztrálni: „Első nap az iskolában, padban ülök, figyelek, nem moccantom fejem, lábam – nagy dolog ez gyerekek!” Máig elevenen él bennem az első nap emléke. Első pillanatban az épület, az ott lévő tengernyi tanár, diák, az egész szituáció, egyszerre keltett bennem félelmet, izgalmat, kíváncsiságot. Később ugyanaz az épület, a tantermek megszokottá, természetessé, mintegy második otthonommá váltak. Nyolcadik után néha még vissza-visszajártam a régi suliba, de aztán a látogatások szép lassan elmaradtak. Egészen addig, míg főiskolai tanulmányaim végén munkahelyet kerestem magamnak. A tanulmányi osztályon ajánlottak egy iskolát, amely a lakóhelyem közelében volt. Tök jó, gondoltam, legalább nem kell korán kelni. Mit ad Isten, épp a régi iskolám keresett tanítót. (Megj.: hitem szerint véletlen nincs)
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ismét itt vagyok a régi iskolám előtt, és ismét félénken lépek be a kapun. Újra itt vagyok, csak más szerepben. A szerepváltást később sokszor kellett tudatosítanom magamban. Életkorban nem volt sok különbség köztem és a felsős diákok között, mégis a versike, amit néhány sorral följebb idéztem, már másként hangzott: első nap az iskolában, padban ülnek, figyelnek …Rám! Izgalmas időszak kezdődött az életemben. Túl fiatal és túl éretlen voltam ahhoz, amit elvártak tőlem, hogy azonnal nőjek fel a feladathoz. Néha úgy viselkedtem, mint diákjaim közül a legelevenebbek, néha pedig komoly pedagógusként adtam elő magam. Legalábbis igyekeztem. A szerepek gyakran cserélődtek… 🙂 Telt az idő, és én egyre otthonosabban éreztem magam az új helyzetemben. Ehhez persze hozzásegítettek kollégáim, – közülük sokan korábban tanáraim – néhol szeretettel, néhol komoly letolással “helyre tettek”. Tudjátok hányszor álltam a szőnyeg szélén az igazgatónő előtt? Ne találgassatok, sokszor. Persze, én mindent meg is tettem érte, amit tudtam. Egyszer, óra után bandukoltam be a tanáriba, mikor rám ripakodott egy kollégám: „ megmondtam már ezerszer, hogy diáknak nincs helye a tanáriban!” Erre én: de Zsuzsa néni, én csak a naplómat hoztam be. Válasz:” bocs Andika, elfelejtettem….”
Már rég nem tanítok, de szívesen emlékszem ezekre az évekre, hisz ez az iskola gyerekként az ismeretek, felnőttként önmagam megismerésének színhelye volt. Na, itt a végén azért csak – csak megjelent a rám egyáltalán nem jellemző szentimentalizmus!
FOLYT. KÖV.!
Köszönöm szépen.
Nekem tetszett. Szép napot!