Na, most kicsit újra magamról. 🙂 A dolog úgy kezdődött, hogy felhívtam a professzor asszonyt, mert elérkezett a féléves kontroll ideje. Ahogy meghallotta a hangomat, közölte, hogy hétvégén program lesz, jó lenne, ha jönnék. A programot a Neurológiai Klinikán, a parkinson, illetve hasonló betegségekkel küzdők és hozzátartozóik számára szervezik, a betegség elfogadása, a korszerű terápiák, a betegséggel kapcsolatos “túlélési” technikák ismertetése céljából. Megígértem, hogy ott leszünk. És hát az ígéret szép szó, ha megtartják…, a többit tudjátok. Főként hasznos megtartani, ha erre a kedvenc kezelőrvosom kér. Ennek megfelelően szombat délelőtt viszonylag korán összekapartam magam, és elindultunk a klinikára. Minden rendben is volt, nagyjából háromnegyed órával korábban megérkeztünk az épület elé. Már csak be kell menni, és eljutni a helyszínre, az első emeleti tanácsterembe. Az első emeletre gyorsan felértünk. Jó, hogy Csaszi javaslatára a talyigát is magunkkal vittük. Az épület óriási, márcsak azért is, mert a Pszichiátriai Klinikával gyakorlatilag egységet alkotnak. Fogalmunk sem volt arról, hogy pontosan hol is van a tanácsterem, a meghírdetett kezdési időpont pedig vészesen közeledett. És akkor elkezdődött a mi kis burleszkünk. Én beleültem a talyigába, majd Csaszi összevissza rohangált velem a folyosókon. A tanácsterem sehol. Ember sehol. Mi meg, mint a mérgezett egerek. Próbáljátok elképzelni, kívülről nézve igazán vicces. Kész Benny Hill show. Végre az egyik folyosón embereket láttunk, odarohantunk, én lihegve elhadartam, hogy mit keresünk. A két kedves ápolónő elnézően mosolygott, de sem a programról, sem a tanácsteremről nem tudtak semmit. Közölték, hogy ez a Pszichiátriai Klinika. Hirtelen megértettem az arcukra fagyott mosolyt. Odaillettünk, hozzájuk. Mi azonban nem adtuk fel, végtére is megígértem. “Fordulj! Perdülj!”. Rohantunk tovább… Nem részletezem, 11 óra nulla nullakor megérkeztünk. A terem tele, az érdeklődés igazán imponáló. A professzor asszony meglátott, és betessékelt. Egészen előre, az előadók mellé. Az előadók: két professzor és két főorvos. A téma: a beteg-orvos, hozzátartozó-orvos közti kommunikáció, a betegség feldolgozása, a beteséggel járó stressz kezelése. A bevezetésben professzor asszony elmondta, hogy szeretnék, ha a program interaktív lenne. Ez jó. Ezáltal felhatalmazva éreztem magam, hogy az első adandó alkalommal beleszóljak az előadásba. Aztán szép lassan mindegyikbe. Lehet, hogy ezért tartott a szombati alkalom három óra hosszat? Igaz, hogy kicsit hosszú volt, de gyakorlatilag egy csomó infót megtudtam a betegségemről, és úgy éreztem, hogy az orvosok sem haragudtak, hogy nagyjából minden felvetett problémára reagáltam valamit, hiszen a hallgatók közül többen is bártan hozzászóltak, és így valóban olyan interaktív program kerekedett, amilyet az előadók szerettek volna.
Ma délelőtt kontrollon voltam. A doktornő mondta, hogy a mostani szombatra is elvár. Sőt, jelezte, hogy a program orvoselőadója után átadná nekem a szót, ugyanis a témával kapcsolatban már eddig is ezernyi kérdést tettem fel neki, és mindig elmondtam a véleményemet a témáról. A téma: Új gyógyszerek a Parkinson – kórban; Apomorfin pumpa és injekció. A cannabis orvosi célra, illetve konkrétan a neurológiai betegségek kezelésére történő alkalmazásának külföldi gyakorlatáról már eddig is sokat olvasam, úgyhogy lesznek bíz kérdéseim. Remélem, hogy a múltkori Benny Hill show-t most kihagyjuk, és egy kicsit kiegyensúlyozottabban érkezünk majd a helyszínre.
A férjem szerint, ahogy így elnézi az új karrieremet, előbb-utóbb az előadást is én fogom tartani. Valahogy mindig sikerül elérnem, hogy rám figyeljenek 🙂 .
P.s. A kontroll jól sikerült. Köszi, jól vagyok!
FOLYT. KÖV.!
Andi, ismerem az épületet és jól el tudom képzelni az ottani Benny Hill showt. No és a betegséghez való aktív hozzáállást is. Készülj az előadásra, biztos sor kerül rá előbb vagy utóbb! Üdv Ági