Hogyan legyünk jó szülők?

A mai bejegyzésem a véletlen műve. Ugyanis véletlenül megnéztem egy videót a TED-en, amelyben  Julie Lythcott-Haims arról beszél, hogy hogyan legyünk jó szülők. És noha az én gyerekem már egyetemista, így hát túlzott nevelésre már nem szorul, általában fontosnak tartom a témát. Nevelési elveimet tekintve úgymond “Vekerdy követő” voltam, de sajnos nem sikerült a tanácsait maradéktalanul megvalósítanom.

Julie Lythcott-Haims nevelési szakértő szerint elítéljük a gyerekeiket elhanyagoló szülőket, de ennek a magatartásnak a másik véglete, a bábáskodás is épp oly sok kárt okozhat. A féltve őrzött gyerekeknek nincs elég idejük játékra, nem pihennek eleget, aminek köszönhetően tinédzserkorukra közönyössé válnak, sokan közülük szorongástól, depressziótól szenvednek. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ez igaz, tudjuk, hogy több időt kell/ene hagynunk gyerekeinknek a játékra, a lazulásra, mégsem tesszük. Lythcott-Haims szerint  a túlzott segítés legfeljebb rövid távon térül meg (például jobb jegyeket kap gyerekünk, ha megírjuk helyette a házit), hosszú távon viszont a gyerek önbecsülése látja kárát.

Mondjuk én is megírtam egy-két olvasónaplót a gyerekem helyett, de nem a jobb jegyekért, hanem mert nem értettem egyet azzal a gyakorlattal, hogy az “utált” kötelezőről a várva várt téli szünetben még regényt is kell írni, ahelyett, hogy relaxálhatna a gyerek. Ezért hát, hogy az én Domikám kellően kipihenhesse magát, megírtam az olvasónaplót a “Kincskeresőről, a Tüskevárról és az Egri csillagokról. (A Légy jóról nem kellett hál’Istennek, mert abba beledöglöttem volna 🙂 ). Meg is sértődtem, mikor az egyikre csak 4-est “kaptunk”, pedig mennyit dolgoztam vele, a fenyőbe! Nálunk épp az ellenkezője működött, mint más normális családban, mi a férjemmel nem ragaszkodtunk a kiváló eredményhez minden áron, nálunk a gyerek magát stresszelte. Ezt a sztorit már leírtam korábban, de most épp passzol ide: Domi alsóban nagyon tanulós volt. Rettegett a fekete ponttól, amivel a tanító néni folyamatosan riogatta. Azzal próbáltam oldani a feszkót, hogy azt mondtam neki, hogy küldök a “tantónéninek” egy fekete tollat, mert biztos nincs neki. Fogadóórán könyörögtem Ági néninek, hogy legyen olyan jó, és adjon végre egy nyavalyás feketét, essünk már túl rajta. Egyszer aztán végre valahára meglett a fekete pötty, ahogy én hívtam, amit a fiam úgy kommentált, hogy “na, most boldog vagy!” És igen!!! Ezután következtek az érdemjegyek (szerintem szimplán számok), innentől kezdve a rossz jegyektől félt. Emlékszem, az első hármast negyedikben kapta, környezetből. Mikor felhívott a munkahelyemen, és sírós hangon közölte a rossz hírt, akkor én félretéve összes elveimet, egy csomó szemetet vittem haza a Burger King-ből, hogy ünnepeljünk. Akartam, hogy tudja, hogy nem ezen múlik a szeretetünk. Ő akkor is úgy jó ahogy van, ha becsúszik egy-két rossz jegy. Hozzáteszem, hogy kis kilengések után az egyetemen is max. egy-két négyese van, de inkább kitűnő. És ezt természetesen magának köszönheti. Sosem vártam el tőle, így van kódolva. Aki régről ismer engem, tudja, hogy baromira nem rám hasonlít (ebben sem). Én mindösszesen két dolgot preferáltam: a sport és a nyelvtanulás. Én dőre azt szerettem volna, ha úszik, ő karatézni szeretett volna. Egyik reggel az én kompromisszumra törekvő gyerekem megkérdezte: anya, vízikarate nincs? Mivel nem volt, vívott évekig. A nyelvtanulást azért tartottam fontosnak, mert azt vízionáltam, hogyha az én óriási tehetségemet örökölte, akkor nem lesz belőle semmi. Nem azt örökölte, öt nyelven tud ilyen-olyan színvonalon. Kedvence a héber 🙂 .

Julie Lythcott-Haims 2002-től tíz éven át volt az elsőévesekért felelős dékán a Stanford Egyetemen, ahol egyéb tapasztalatok mellett bőséges alkalma volt megfigyelni azokat a (helikopter-)szülőket, akik nemcsak állandó mobiltelefonos kapcsolatban állnak egyetemista gyerekeikkel, de még a beiratkozásban és a kurzusok felvételében is segítették őket, és rendszeresen kapcsolatba léptek oktatóikkal és professzoraikkal. Lythcott-Haims találóan „fűnyíró-szülőknek” nevezte el őket, hiszen gyermekeik előtt haladva minden akadályt elhárítanak az útból. A legmeglepőbbnek mégiscsak azt találta, hogy a fiatalok tiltakozás helyett hálásak voltak ezért. Megjegyzem, Domi hülyét kapna ettől, és őszintén szólva nekem eszembe sem jutna. Mindezekből Lythcott-Haims arra a következtetésre jutott, hogy diákjaik „egzisztenciális impotenciájának” oka az a jó szándékú, ám téves szülői magatartás, amely elsősorban arra készíti fel a fiatalokat, hogy a külső elvárásoknak  kell megfelelnie inkább, mint a belső mércének.

Előadásában Lythcott-Haims idézi a Harvard több évtizedet felölelő, utánkövetéses tanulmányának két fontos megállapítását is. Az első szerint a szakmai siker egyik alapja a gyerekként végzett házimunka, amibe érdemes minél korábban belekóstoltatni a gyereket a tettrekészség és a határozott mentalitás kialakulása érdekében, a második pedig az, hogy az életben a boldogság forrása a szeretet, márpedig a gyerekeink csak akkor tudnak majd másokat is szeretni, ha mi magunk is feltétlen szeretetet adunk nekik.    

Több éve lassan, de egyenletesen növekszik az öngyilkosságot elkövető diákok száma az Egyesült Államok elit egyetemein. A cérna legtöbbször a teljesítménykényszer jelentette nyomás alatt szakad el. Az egyetemi tanácsadó szolgálatok jelentése szerint a hozzájuk fordulók több mint fele súlyos pszichikai problémákkal küzd, és ez a szám a jelentés elkészültét megelőző két év alatt 13 százalékkal nőtt. A szakemberek szerint a diagnózisok között a leggyakoribb a szorongás és a depresszió.

A szuperteljesítmény hajtásának amerikai kultúrája egyébként legalább egy évtizede a figyelem középpontjában áll már. A közelmúltbeli sorozatos egyetemi (és néhány esetben középiskolai) öngyilkosságok nyomán azonban újra fellángolt a vita. Számos írás kongatta meg a vészharangot a helikopter-szülők ügyében, akik megfosztják gyermekeiket a lehetőségtől, hogy függetlenséget és rugalmasságot tanuljanak, miközben azok érzelmileg fogyatékos felnőttekké válnak. A perfekcionizmus és a túlzott engedékenység együttesen olyan tinédzsereket hozott létre, akik mindennél jobban a sikerre fókuszálnak, és nem tudják, hogyan kell elviselni a kudarcokat. Ha van egy kis időtök, feltétlen nézzétek meg a videót. Tanulságos.

FOLYT. KÖV.!

Források: wikipedia; YouTube; hvg.hu; hetek.hu; eduline.hu;