“Az, aki vétkezik Teremtője ellen, az orvosoknak kerül a kezébe.” Sirák fia könyve 38,15 🤗
Április 11-én, dr. James Parkinson születésnapján, tartják világszerte a Nemzetközi Parkinson-kór Napot. A betegség jelképe a piros tulipán.
James Parkinson angol orvos és természettudós 201 évvel ezelőtt, 1817-ben írta le először a korábban paralysis agitans néven ismert betegség tünetegyüttesét. Ma Magyarországon kb. 30 000 ember él Parkinson-kórral, de a prognózis szerint 2030-ra a betegszám megkétszereződésével kell számolni. A második leggyakoribb úgynevezett degeneratív idegrendszeri betegség az Alzheimer-kór után, ezért rendkívül nagy a betegség egészségügyi, valamint szociális és társadalmi jelentősége. Kezelése egyedi megközelítést igényel, hiszen a kórkép nagyon változatos tüneteket okoz – ezek között a mozgászavar tünetei a legjellemzőbbek és legismertebbek. A betegség előrehaladott szakaszában a betegeket leginkább az teszi próbára, hogy kiszámíthatatlan a mozgásuk, nem tudják tervezni napjaikat, egyre inkább segítségre szorulnak. Kommunikációs készségük, beszédük, írásuk romlik.
Az általános vélekedéssel ellentétben ez a szörnyeteg nem kizárólag az idős kor betegsége, egyre több a fiatalkorban diagnosztizált beteg is. Ismert Parkinson betegek (voltak): II. János Pál pápa, Salvadore Dali, Muhamad Ali, Michael J. Fox, Robin Williams, Kertész Imre.
***
Én nagyjából 2014 óta küzdök a nyavalyással. És noha sok mindenre megtanítja az embert ez a hosszan tartó, gyógyíthatatlan betegség, (én magam szerényen csak szörnyetegnek hívom) ugyanakkor nagyon sokat el is rabol tőle.
Eleddig sohasem éreztem, hogy milyen az, amikor egyik percről a másikra megfosztanak a személyi szabadságomtól. Azt, hogy mi a szabadság, csak az az ember tudja, akit már minimum egyszer megfosztottak tőle.
A betegség okozta tehetetlenség miatt szántam rá magam az írásra. A kapott diagnózis után a hangulatom is annyira depresszió közeli volt, hogy sokszor úgy éreztem eluralkodik rajtam a „feladom, nem bírom tovább!” érzés. Ez eltartott egy ideig, aztán, mint Münchausen báró esetében, aki a parókája copfjánál fogva húzta ki magát az ingoványból, én is megpróbáltam kihúzni magam a deprimált állapotból. Ezért stratégiát dolgoztam ki az előttem álló időszakra.
Az első, ami eszembe jutott, hogy küzdeni márpedig muszáj. Szóval a lényeg a stratégia helyes megválasztása, és ha a háborút nem is, de döntő csatákat meg lehet nyerni kellő küzdeni akarással. Harcolni, küzdeni mindig érdemes és kell is. Nem feltétlenül csak magamért, hanem például a családomért, akiknek szükségük van rám: a férjemért és a fiamért. Szegények teljesen kibuktak a hektikus viselkedésem láttán. Érdekes, mondhatnám tanulságos volt a tapasztalat, amiket a rokonaim, barátaim, ismerőseim kapcsán szereztem. A körülöttem élők erősen megrostálódtak, mondhatnám kicserélődtek. Voltak, akiktől segítséget vártam, nem kaptam, azonban lettek ismeretlenek, akik lelki támaszt nyújtottak. Így aztán megtörtént a természetes kiegyenlítődés.
Tulajdonképpen az életem nem szól másról, mint a betegséggel folytatott harcról: küzdés a viszonylag normális életért, és bizakodás a tudományos kutatásokban. Egyszer, hátha … 😍.
***
“Az első lépés közmondásosan nehéz. Különösképp annak, akire Parkinson törvénye érvényes, mégpedig nem Cyril Northcote Parkinsoné, az íróé és történészé, hanem Jamesé, a tizennyolcadik század közepén született londoni orvosé, aki a róla elnevezett betegséget fölfedezte.
Helyzetem viszonylag egyszerű. Vonz a Föld. Nem kell mást tennem, csak annyi q értékre kell fölgyorsítanom a bal lábam fejét, mellyel az ki tud törni a Föld vonzásköréből. Öreg rakétásnak ez rutinmunka. Begyújtom az agyamat, és így szólok a csontváza kilövőállványán égnek meredő, tehetetlen test sötét tömegéhez: „Ide figyelj, öreg, most ha beledöglesz is, megmozdítod a bal lábadat. Nem bánom, segíthetsz azzal, hogy a súlypontodat óvatosan áthelyezed a jobb lábadra. Vigyázz, el ne ess, reggel van, fejedben még a fiatalság szédülése. Í-így, las-san, ügyesen. Jól van. És most emeld! Emeld a lábad! Emeld, rohadt állat! Na! NAA!”
És emeli. Emelem. A gólem döcögve megindul, közben csal egy kicsit, rátámaszkodik az asztal sarkára, belekapaszkodik a fotelba, de végül is nem esik el, és eléri az íróasztal mögött álló karosszéket.” (Orbán Ottó: Most? Mikor? – magyar napló /részlet/).
***
Nálunk a DELTA Magyar Parkinson Egyesület, az European Parkinson’s Disease Association (EPDA) tagjaként azért küzd, hogy a Parkinson-betegek teljes életet élhessenek hazánkban is.
Most ülök a számítógép előtt, és verem a klaviatúrát. Erősen és gyorsan. Kaptam három teljes órát a gyógyszertől. Boldog vagyok és szabad. Szabad, mint a madár. Három óra. Igyekeznem kell.
FOLYT. KÖV.!
Forrás: Napidoktor.hu; ng.hu; wikipedia, http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_parkinsonkor_vilagnapja
Ha van kedved hasonló érdekességeket olvasni, bejegyzéseimet megtalálod a: https://moravcsikandi.cafeblog.hu/ oldalon!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: