Az én Via Dolorosám…

A Via Dolorosa az az út Jeruzsálem óvárosában, ahol Jézus vitte a keresztet a Golgota felé. A kanyargós útvonal körülbelül 600 méter távolság és a keresztényzarándoklat fontos helyszíne. Remélem, nem tűnik blaszfémiának, hogy ezzel példával élek. Nálunk az a mondás járja “mindenkinek megvan a maga keresztje”. Nagyjából ugyanazt jelenti mindkettő, némi hangsúlyeltolódással. Életünk során, az origótól a végpontig cipeljük a saját “keresztünket”. Időnként éppen hogy van csak rajtunk teher, szinte észre sem vesszük, máskor pedig beleszakadunk, olyan nehéz. A terhek lehetnek egzisztenciálisak, magánéletiek vagy kereszt lehet egy komoly betegség is. A terheket osztályozhatunk úgy is, hogy nehézségek, kiszolgáltatottságok, krízisek. A krízis eredeti görög jelentése, válság, fordulat, mely több, mint nehézség. A nehézségek viszonylag hamar megoldódnak, a krízis nem, az megállít. És attól válságos, hogy nincs rá megoldóképletünk. Erre szoktuk mondani, hogy velünk ilyen nem történhet. Ugyanakkor, ha túl jutunk rajta, új dolgokra tanít, fejleszti problémamegoldó képességünket, növeli hitünket. Az emberi élet tele van krízissel, ilyenek az serdülőkori-, életközépi- vagy időskori krízisek. Ezek nélkül azonban nincs változás, nincs növekedés. Ezek a természetes krízisek. Aztán meg vannak a váratlanok, mint például egy haláleset vagy gyógyíthatatlan betegség. Az ilyen komolyabb változásnál az átmenet során elkerülhetetlen a gyászmunka, veszteségfeldolgozás, korrekciók, egészen addig, míg körvonalazódnak az új szerepek.  

Az én keresztem a diagnózisomig elviselhető volt, sőt, szerető család, szuper gyerek, normális egzisztencia, szerettem a munkám, keresztül kasul utaztam Európában, éltem egy kicsit Kanadában és az USA-ban. Megismerkedtem egy csomó jó emberrel, közülük sokat a barátomnak mondhattam. Mi kell még? Az én váratlan krízisem 2010-ben kezdődött, ekkor az én kiegyensúlyozott életem hirtelen összeomlott. Állást kellett változtatnom, többször is, és nem a saját akaratomból. Utáltam mindegyiket. Majd elvesztettem anyámat, aztán három évvel később, 2015-ben apámat is. És ha mindez még nem lett volna elég, abban az évben kaptam még a szörnyű diagnózist is. Úgy tűnik a sors/Isten/univerzum, kinek-kinek hite szerint, összegyűjtötte a rám szabott terheket, és ahelyett, hogy adagolva adta volna, az egészet egyszerre pakolta a vállamra. Cipeld, ha tudod!

És most néhány gondolat arról az időszakról, amikor rám zuhant ez a nyavalya: először elbagatellizáltam az állapotom, ezt nevezi a pszichológia kognitív disszonanciának,  aztán a “velem ilyen nem történhet, csak másokkal” szakasz következett (a két szakasz felcserélődhet), majd jött a depresszió, utoljára pedig a helyzet elfogadása, amiből a legtöbb jót kéne párolnunk. Mondhatnám úgy is, hogy abból főzünk, ami van. Szóval, kezdeni kell valamit a váratlan helyzettel.

Mit tettem én ebben az utolsó, elfogadó szakaszban?

1. Rengeteget olvastam a betegségemről, magyar és külföldi szakirodalmat egyaránt, mivel valamilyen módon akkor is fel kell vennem a szörnyeteggel a harcot, ha már az elején tudom, hogy nem vagyunk pariban;
2. Követem a parkinsonnál kapcsolatos kutatásokat, új gyógymódokat, terápiákat.
3. A meglévő bakancslistámat aktualizáltam.
4. Szelektáltam a(z) (állítólagos) barátaim és ismerőseim között. Voltak olyan ismerőseim, barátaim, rokonaim, akiktől megváltam, pontosabban ők váltak meg tőlem. Talán ciki lett egy beteg ismerős, volt kolléga. Ők a felejtősek.
5. Számbavettem a  megmaradt barátokat/rokonokat/ismerősöket. Olyanok, akik bántottak volna, nem voltak, akik segítettek, sokan. Köszönet érte.
6. Az utolsó feladatom az újratervezés, illetve új célok kitűzése volt.

A terápiával kapcsolatban igyekszem a józan eszemet, illetve az összegyűjtött információkat ésszel használni. A különböző alternatív megoldásokat a helyükön kezelem. Vannak olyan termékek, étrendkiegészítők, amelyek hasznosak (magnézium, b vitaminok, d3 vitamin), nem veszem egy kalap alá az összeset. Vannak olyan terápiák, agykontroll, pozitív gondolkodás, jóga, tai chi…. stb., amelyeket nem tartok megváltásnak, hanem a hagyományos orvosi kezelés mellett, kvázi párhuzamos gyógymódoknak. Tudom, hogy pozitív szemlélet nélkül nem megy a megfelelő életminőség fenntartása, de mérsékelten kell ezeket is kezelnünk, egyik sem megváltás.

A példaképem: prof.dr. Bányai Éva pszichológus, aki nem mellesleg a magyar hipnóziskutatás “nagyasszonya”,  és emellett egy daganatos megbetegedés (mellrák) túlélője. A betegségem kezdetén felvettem vele a kapcsolatot, és bíztató szavai sokat segítettek abban, hogy az állapotomat elfogadjam, és a további teendőket megszervezzem.

Javaslom professzor asszony előadását, ami betegsége feldolgozását mutatja be, lépésről-lépésre. Ha rászánsz egy kis időt, sokat tanulhatsz belőle!

Hát ez az én Via Dolorosám…

FOLYT. KÖV.!

A kivizsgálás kezdete és egyéb megjegyzések

Ha van kedved hasonló érdekességeket olvasni, bejegyzéseimet megtalálod a: https://moravcsikandi.cafeblog.hu/ oldalon! 

https://www.google.com/amp/s/yallneedjesusblog.com/2017/02/13/driven-to-distraction-walking-the-via-dolorosa/amp/?source=images (kép)