Sors, végzet, szabad akarat, gyanítom, sokunkat foglalkoztató témák ezek. És nem egyszerűek, ezért a bejegyzés értelmezése sem könnyű. Bevallom, nem az volt a célom, hogy könnyű legyen. Akkor mi? Hogy gondolkodjunk, persze, ha van kedvetek. Legyen ez egy olyan teszt, amire nincsenek jó vagy rossz válaszok. Csak válaszok vannak. Valamilyenek, kinek-kinek hite szerintiek. Az egyes vallások, népek és a legújabb ezoterikus mozgalmak is mind-mind mást hangsúlyoznak.
Valóságos-e az ember szabad akarata vagy csupán illúzió? Mennyiben vagyunk szabadok akár akaratunkban, akár cselekvéseinkben, ha hiszünk abban, hogy Isten mindent tud és mindent előre lát? Van-e ok–okozati összefüggés a dolgok között és a döntéseink után vagy csupán marionettek vagyunk? Meghatározó-e életünkre nézve mindaz, amivel már eleve rendelkezünk? Mit jelent tehát szabadnak lenni? Felelősséget vállalni-e önmagunkért és különbséget tenni jó és rossz között? Vajon a szabadság morális kötelezettség? Ha hisszük, hogy Isten előre látja az életünk történéseit és cselekedeteinket, mennyiben vagyunk mi felelősek azokért?
Nagyjából ilyesmi kérdések tevődnek fel minden emberben élete során a szabadsággal kapcsolatban. A szabadság kérdése egyidős az emberi gondolkodással, hiszen már a görögök óta is annak a hatalmas vitának a tárgya, amely végigkísérte az emberiség fejlődését az ókortól napjainkig.
Ezzel a kérdéssel foglalkozik már Szókratész is, aki komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Úgy mondjuk, hogy teleologikusan gondolkozott. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben.
Szophoklész korában, az emberek hittek a jóslatokban, hiszen a jóslás gyakorlatilag szakma volt. Aki hisz a jóslatokban, automatikusan úgy véli tehát, hogy viselkedése determinált, azaz nem történhet vele más, csak az, amit egy különleges adottságokkal rendelkező ember előre lát. A végzet ősi fogalom, ananké, ahogy a görögök mondták. A végzet, az, ami könyörtelenül beteljesül az emberen, és amelyet az istenek írnak elő, vagy határoznak meg az emberek számára, ami ellen nincs apelláta. A végzet ellen lehet harcolni, küzdeni, de a győzelem reménye nélkül. Az ókorban ez a vélekedés teljesen természetes volt. Erről szól Szophoklész “Oidipusza”, akinek már születésekor megjósolták: ha felnő, megöli az apját, és feleségül veszi anyját.
Aki a végzetben hisz, azt vallja, hogy az emberi élet előre megírt „forgatókönyv” alapján zajlik. Csak olyasmi történhet velünk, ami ebben a forgatókönyvben megtalálható, a döntés, életünk autonóm irányítása puszta illúzió. A végzet filozófiája szerint az ember tehetetlen és sodródó bábu. Ráadásul a végzet szóban van valami negatív töltet, ami a „vég”-re utal, ott mindig valami rossznak törvényszerű bekövetkezéséről van szó.
Szoktuk mondani, hogy az embernek lehet „jó sorsa” vagy „rossz sorsa”. A sors fogalma kicsit lazább, mint a végzeté; mintha a sors kicsit több teret adna arra, hogy meghatározó pillanatokban az ember beleszóljon saját életébe. Nem sokat engedélyez igaz, de mégis: a sorsát megélő ember nem annyira kiszolgáltatott saját életének, mint az, akinek „beteljesült a végzete.”
Spinoza és a modern természettudomány szerint, ha nem is egyetemes érvényességgel, de túlnyomórészt minden végzetszerű, mechanikus pontossággal történik. Az ember benne van az ok-okozati események láncolatában, és sorsát nem valami öntudatos szellemi valóság, hanem a szó szoros értelmében vett vak végzet irányítja, amelynek útjai kiszámíthatatlanok, amelynek célja nincsen, s értelemszerűen az ember sem tehet mást, mint várja, hogy mi van számára a „sors könyvében” megírva.
A szabad akarat kérdését illetően a gyakorlati filozófia kétféle szabadságot különböztet meg: külsőt és belsőt.
Külső és belső szabadság megkülönböztetésének gyakran felbukkanó terminológiai lehetősége, hogy cselekvési és döntési szabadságról beszélünk. Ha az akarat szabadságát nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember akarata szabad.
Az akarat szabadsága és a cselekvés szabadsága között tehát a különbség, hogy az ember akarata szabad, de a cselekvése nem; a cselekvésnek vannak gátjai, nem az akaratnak.
A döntési szabadság (libertatis decisionis) mélyebbre hatol, mint a cselekvési (libertatis electionis). Úgy is mondhatjuk: az ember, aki választ, rendelkezik már „valamiféle szabadsággal”, mert máskülönben nem is választhatna. Az ember, aki viszont dönt, az már egészen szabad. A választás aktivitásában az ember a szabadsága gyakorlásának még csak a kezdetén van. A döntés után viszont a szabadság aktivitásában a folyamat végére jutott, azaz kinyilvánította döntésével azt, hogy szabad.
A választás folyamatos cselekvés: az ember képes választani a külső világ lehetőségei között, melyek az emberek tudatában már ott vannak (például a múlt tapasztalatai), míg a döntés befejezett tény: az embert egész mivoltában ragadja meg és minden döntés az ember egész egzisztenciáját érinti. Tehát a választás és a döntés együttműködésében érhető tetten a szabadság. A választás függ a döntéstől és fordítva: a döntés a választásban valósul meg.
Ezzel az elgondolással ellentétben, ha a pszichoanalízis szempontjából nézzük a szabad akaratot, akkor kiderül, hogy a szabad akarat puszta illúzió; az embert elfojtott tudattalan vágyai, indulatai irányítják, vagyis cselekedetei ezekkel a vágyakkal – és csakis ezekkel – magyarázhatók meg. Eszerint a viselkedés determinált, az ember nem szabadon cselekszik, vélekedése, hogy racionális döntések meghozatalára alkalmas, tévedés. Hiszen gondolkodását, döntéseit olyan irracionális biológiai és szociális késztetések torzítják, melyeknek valójában nincs is tudatában.
Amennyiben az ember képes tudatosan elfogadni azt, ami korlátozza, teljesen szabad cselekedet visz végbe. Szabadnak lenni tehát annyi, mint elfogadni önmagunkat annak, amik vagyunk vagy annak, amik nem vagyunk – hogy ezáltal azon túljussunk, felülkerekedjünk. Mert amit nem tudunk megváltoztatni, azt el kell fogadni. A szabadságot tehát a megváltoztathatatlan kereteken belül kell kitalálni, kiépíteni és megteremteni. Azé a szabadság, aki alkot, kiindulva abból, amije van. Egyszerűen : abból főzünk, ami van. 🤗
Az ember nem a korlátai, determinációi ellenére szabad, hanem azok által, azokkal együtt, rajtuk keresztül és nekik köszönhetően. A szabadság először is önmagunk elfogadását jelenti, majd az eseményekét. Ebből kell kiindulni, nem az abszolút szabadság álmából, mert egyedül csak Isten tud igazán szabad, abszolút mértékben szabad lenni. Ez az állítás pedig nekem, mint hívő embernek egy nagy kérdést vet fel, fennállhat-e egyidőben isteni szabadság és emberi szabadság?
Ha van kedvetek, gondolkodjunk ezen közösen. És, hogy mire jutottunk, legközelebb megbeszéljük.
És majd ebben a témában KÖV. A FOLYT.! ( 🙂 )
Források: SZOPHOKLÉSZ, Oidipusz király; RANSCHBURG Jenő, Szabad akarat, végzet, sors, In: Feldmár-Popper-Ranschburg, Végzet, sors, szabad akarat; BENEDICTUS De Spinoza, Etika; AZENBACHER, Bevezetés a filozófiába; wikipedia; iszlam.com (kép);
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: