Anyósom állapota miatt a tervezett jeruzsálemi utunk felejtős lett. Domi és néhány segítőnk jóvoltából mégis el tudunk szabadulni néhány napra (a dolgok jelen állása szerint). Krakkót választottuk, a távolság (közelség) miatt. Krakkó több szempontból is kedves nekem. Anyámékkal sokszor sátoroztunk Zakopaneban, és akkor mindig elmentünk Krakkóba is. És érettségi után, az első önálló külföldi úticélom is ez volt. Ott láttam először apácát az utcán sétálni, ott aludtam először zárdában, ott vettem részt először ún. “beatmisén”. Sok-sok először volt…
Az első nyugati utamra néhány évvel később került sor. Az ’56-ban megpattant nagybácsim jóvoltából több hónapot töltöttem az USA-ban és Kanadában. Az új hazát választó rokont nagy misztikum vette körül a családban. Időnként csomagot kaptunk tőle, illetve valamelyik feleségétől. A családi legendárium szerint egy öntörvényű pasas volt, aki azért nem jött soha haza, mert akkor nem lett volna ereje visszamenni az új hazájába. A történet megható, de nagyjából a fele sem volt igaz. Amikor 9 – 10 órás kalandos utazás után megérkeztem Torontóba, ki sem jött elém a repülőtérre. A fogadócsapatot a harmadik feleség, és annak kint élő testvére és családja alkotta. A “jónagybácsi” otthon várt, és mikor megérkeztem a “miheztartásvégett” közölte velem, hogy nagyjából nem érdekli senki a családból, vagy talán egy kicsit az anyám. Én a legkevésbé sem, de anyám kedvéért nagy kegyesen elfogadta, hogy engem kapott helyette. A több hónapos kintlétem alatt azonban megkedveltük egymást annyira, hogy ezernyi jellel hozta tudomásomra, hogy szívesen venné, ha végleg Kanadában maradnék. Én viszont nagyobb kalandnak gondoltam, ha visszajövök.
Szóval, most Krakkó. Remélem. Tele vagyok várakozással. 20 éves koromban voltam ott utoljára. Az sem ma volt.
FOLYT. KÖV.!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: