Az általános helyzetemet a legplasztikusabban úgy tudnám érzékeltetni, mintha a nadrágom ülepét jól beragasztózták volna, én pedig leültem a földre. Mikor fel akartam állni, nem sikerült. Először viccesnek találtam a helyzetet, és minden trükköt bevetettem, hogy felkecmeregjek. Miután nem ment, segítséget kértem a körülöttem lévőktől, akik megpróbáltak felrángatni, de az sem jött be. Nehezen, de rá kellett jönnöm, hogy többé nem fogok felállni, ezért így kellett megszerveznem az életem. Ez együtt jár/járt egy ún. lomtalanítással. Ezt a munkát még most is végzem. Magam elé tettem a puttonyomat, és elkezdtem rendet rakni benne. Kikerült belőle a korcsolya, a síléc és a futócipő, bent maradtak a könyvek, filmek, a színház és a beszélgetések. Néhány emléktől is meg kellett válnom, azoktól, amelyekre nem jó visszaemlékezni. Majd sorra kerültek az álmok, mondanom sem kell, ez volt a legnehezebb része a szortírozásnak. Újra kellett írnom a bakancslistámat is. Utoljára a kapcsolataimat kellett górcső alá vennem, és kipakolnom azokat, amelyek helyrehozhatatlanul elromlottak. A puttonyom eléggé összeszottyadt, de aztán újra gömbölyödni kezdett, hiszen bele is került néhány dolog: a mopedem, az új barátaim és az új álmaim.
Na, térjünk vissza az októberi kivizsgáláshoz…
Csaszi újfent a lelkemre kötötte, hogy ne rakassam ki magam a kórházból addig, míg nincs pontos diagnózis. Én pedig letettem a “nagyesküt”, hogy most biztosan jó leszek, és szeretni fognak. És ezt elég sokáig meg is tartottam…
Nem volt nehéz normálisnak lennem, hisz egy egyszemélyes kis fürdőszobás kucerban “laktam”.A könyveim (ebook), a tabletem és a telefonom társaságában. A nővérek szerettek, mert semmi gond nem volt velem. Néha a főorvos asszony – a viziten és a vizsgálaton kívül – bekukucskált, és megkérdezte jól vagyok e.
A kivizsgálás része is ment a maga útján. CT, nyaki ultrahang, negatív, negatív. Szép nagy hegyekben álltak a negatív leleteim. És akkor itt van az egymillás kérdés: miért vagyok még mindig kerekesszékben?
A következő, a legviccesebb, a neuropszichológiai vizsgálat volt. A vizsgálatot végző pszichológus asszony, aki udvariasan szólva sem tegnap kezdte a pályát, kifejezetten parkinsonosokra szakosodott. Első feladatként kirakott elém néhány színes kártyát, kezembe adta a maradékot, és kérte, hogy rakjak ki egy hasonló sort. Megkérdeztem, hány változós a kártya, mert kombinatorikából elég jó voltam, inkább kiszámolnám a lehetőségeket, szóval ezzel a kirakóssal ne szórakozzunk tovább. Rám nézett, és megkérdezte, miért is kell engem megvizsgálni. Aztán kaptam egy bonyolult ábrákkal teli lapot, amit egy ideig néznem -, majd reprodukálnom kellett. Nem dicsekvésképpen mondom, de a megoldás 100 %-osra sikerült. Utána vagy húsz percen keresztül beszélgettünk mindenféléről, családról, könyvekről, filmekről. Ezt követően alattomosan elém tett egy üres lapot, azzal, hogy rajzoljam le az előbbi ábrát, emlékezetből. Ezúttal az eredmény 70 % lett. A vizsgálat végén megkérdeztem a pszichológus asszonyt, hogy véleménye szerint parkinsonos vagyok e. Válasz: nem, bővebben: gyors és pontos a gondolkodásom, tartom a szemkontaktust, hangosan és jó tempóban (inkább gyorsan) beszélek. Miután sokat és hangosan nevettem, az arcmimikám is rendben, nyoma sincs a lárvaarcnak. Ja, és ezt lesütött szemmel írom, de megállapította, hogy kiemelkedő az intellektusom (TUDTAM, TUDTAM, IGEN!!!).
Holnap beavatlak benneteket a neuropszichiátriai vizsgálatba, valamint elmesélem az egyetlen konfliktusomat, ami nem is volt nagyon kicsi.
FOLYT. KÖV.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: